„De mindezt egy és ugyanaz a Lélek munkálja, aki úgy osztja szét kinek-kinek ajándékát, amint akarja.” (1Kor 12,11)

Ha az embert bűntudat gyötri, próbál vezekelni, kiengesztelni, jóvátenni, bocsánatot kérni a tőle telhető legőszintébb módon. Ha tudja, hogy az egyszerű bocsánatkérés kevés lesz, akkor örömteli meglepetést szerez egy szívből jövő, személyre szóló ajándékkal. Hirtelen jött ötlettől vezérelve rendeltem egy kirakót. Jane Austin angolkisasszonyos, teázós, „Büszkeség és balítélet” hangulatú igazi különlegességet, mert a lányszoba festésénél hosszú napok munkáját tettem tönkre azzal, hogy a Marvel szuperhősös puzzlet egyszerűen felnyaláboltam a szőnyegről és darabokra szedtem. Előtte minden tőlem telhetőt megtettem: odébb húztam, letakartam, babusgattam, cirógattam, létrával kerülgettem, de miután csak akadály volt a lelkes munkavégzésben, fogtam és a dobozába ejtettem miszlikbe szedve. A másfél hét távollét után hazaérkező gazdája nem örült neki… Tudtam, hogy így lesz… Számon kérte, én pedig vezekeltem egy gyönyörű doboz kirakót az ágyára téve.

Egy puzzle igazi türelemjáték. Talán ezért is érzek csak elvétve kedvet a darabkák egymáshoz illesztéséhez. Tudom, hogy kihívás, benne van az alkotás öröme és az a varázs, ahogyan az apró részek egymáshoz kapcsolódnak és nagy egésszé állnak össze, de egy idő után elfogy a lelkesedésem és a vagy igen, vagy nem alapon illesztem egymáshoz a részeket. Miközben válogattam a szebbnél szebb képek között, megakadt a szemem egy pillangós, virágos, botanikai rajzokat idéző pasztell zöld dobozon. Egy kattintással megrendeltem Jane Austin lányaival egyetemben, és alig vártam, hogy megérkezzen. A környezettudatosság jegyében minden műanyag csomagolás elmaradt róla, a doboz belseje is csupán egy ízléses papírtasakot rejtett, kerek vignettával leragasztva. Kislányos izgalommal téptem fel a „pecsétet” és lestem be a tasak mélyére. Legnagyobb meglepetésemre az apró kis darabkák egymásba kapaszkodva, kettesével vártak jobb sorukra. Párba rendeződve, szinte elválaszthatatlanul, egymás kezét fogva kuksoltak, mintha csak a várakozás, a sötét mélység idejében támogatni, erőt adni akartak volna a másiknak. Nincs két egyforma közöttük, mégis megtalálták a párjukat. Ahol az egyik túl sok, ott a másik túl kevés, de így lesznek mindannyian egy egésszé. Ha bármelyik hiányozna, üresség maradna a helyén és pótolhatatlan lenne a veszteség.

Különbözőek vagyunk mi is. Nincs két egyforma közöttünk. Ami bennem túl sok, az talán másban túl kevés, de éppen ezzel az ajándékkal tudjuk teljessé tenni egymásba kapaszkodva a magunk és mások életét. Ha valakit elveszítünk, tudjuk, hogy senki sem pótolhatja a helyét. A hiány, az üresség mindig megmarad, de azokat, akik hozzá tartoztak, a másik oldalról körülveszik, megtartják azok, akik a kezét fogják a sötétben, a várakozás, a reménység, az ígéret idején. Az Isten lelke így munkálkodik közöttünk és bennünk. Ajándékot kaptunk mindannyian, kivétel nélkül, hogy ezzel segítsünk, szolgáljunk másokat. Van, aki a vigasztalás, van, aki a tanítás, van, aki a bölcsesség vagy éppen szelídség lelkét. Ahogyan mi magunk is sokfélék vagyunk, a lélek is sokféleképpen munkálkodik az életünkben. Az Isten akarata pedig, hogy egymásra találjunk, egymásnak, egymásért szolgáljunk. Egymást támogatva, egymás terhét hordozva legyen teljessé az a kép, amelyet az Isten szeretete, kegyelme, gondviselése tár a szemünk elé. Ámen