„… sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket Isten szeretetétől, amely megjelent Krisztus Jézusban, a mi Urunkban.” (Róm 8,39)

Egyszer fent, egyszer lent. Fel és le. Fel, le… Szívesen hintáznék most egyet ebben a tempóban, szállva a magasba, aztán csúsztatva a lábam a porban, de ahhoz túlságosan fáj a derekam, hátam, vállam, nyakam, hogy könnyedén hintára pattanjak. Cseppet sem csodálkozom rajta, mert két napja órákon át lépegetek fel és le a létrán. Mire kimondom, hogy fel, már jövök is le. Mire kiélvezném az utolsó létrafokon, lábujjhegyen pipiskedve a „halált megvető bátorságom”, már újra lent vagyok, hogy festékbe mártsam az ecsetemet. Sokszor néztem már irigykedve, ahogyan hivatásos szobafestők lábuk közé kapják a létrát, és magabiztosan, könnyedén pörögnek, forognak, talán szaltóznak is a szoba egyik feléből a másikba. Alattam viszont csak egy alumínium van, a billegős fajtából, az a szétnyitom, rögzítem, és úgy marad típus, amiben nyoma sincs rugalmas spontaneitásnak. Szaltózni esetleg én tudnék róla lefelé, ha nem kapaszkodnék erősen az egyik kezemmel a tetején. A merevségének köszönhetően először is lentről kell bemérni a pontot, ahova állítanom kell, hogy a plafon és a tetőtér ferde falának találkozásánál szalagot ragasszak, aztán végigfessem ecsettel szép egyenesen. Bemérem a szöget, pakolom a létrát, felmegyek, aztán rögtön le, mert két cm még mindig hiányzik. Lent igazítás, aztán újra fel, majd rögtön le, mert túltoltuk a mutatványt. Ha jó a szög, a távolság, akkor két vonás után az ecsetet kell a festékbe mártani, mert a festékes vödröt nincs hova akasztani, (egyik kézzel erősen kapaszkodunk minden szabad felületbe) meg ismerve a képességeimet, talán még a padlót is rózsaszínre festeném csupán egyetlen határozott mozdulattal. Elég kreatív embernek tartom magam, de bármennyit gondolkoztam, egyszerűbb módot a szedett-vedett létrával nem találtam a mázolásra, így a fent és lent, fel és rögtön le alaposan megedzette deréktól lefelé minden izmomat. Estére a brigád hat éves tagjával nyögdécselve zuhantunk az ágyba. Égett a combom, sajgott a hátam, a lábam szára kék- zöld foltokkal volt tele, de a végeredményt látva, megérte. Újkorában sem lehetett sokkal szebb a szoba. A fájdalom majd elmúlik és vele együtt a nyögdécselés. Egy kis idő csupán és nem marad más, mint a szépség, a tisztaság, ami a magasság és a mélység megjárása után lett az enyém.

Billegős létrákon éljük az egész életünket. Az egyik pillanatban még fent, a magasságban, a következő pillanatban pedig a mélységben, a porban, a sárban, a szennyben, verejtékcseppes küszködésben. Aztán kis időre újra fent, majd megint lent miközben próbálunk kapaszkodni, megmaradni, talpon lenni, nem zuhanni, nem elesni. Közben sebet, zúzódást szerzünk. Fáj a mozdulat, fáj a test, a szív, a lélek és a nap végén elgyötörten, az új napba vetett új reménnyel zuhanunk álomba. Van, akinek látszólag könnyedén megy minden, pörög, forog, sőt táncol mosolyogva egész életében, de azok mindig mások, akiknek minden egyszerűen megy. Miközben fent és lent vagyunk, tudjuk, hogy értelme van a küzdésnek, akarásnak, tetteknek és minden igyekezetnek, mert a végeredmény lesz a lényeg. Azt, amit az utolsó ecsetvonás után, az életünk utolsó pillanatában látunk majd meg, hogy sem magasság, sem mélység nem választott el az Isten szeretetétől. A végén nem marad más, mint a szépség és a tisztaság ott az Isten országában. Ahol minden küzdelmünk, minden verejtékünk, örömünk és szenvedésünk értelmet nyer. Ahol minden ecsetvonással, minden színnel, szeretettel, hitből fakadó cselekedettel az életünket simítottuk, gletteltük, csiszoltuk, hogy végül üde, ragyogó színt kapjon az Isten kegyelmes, végtelen szeretetéből. Ámen