default_mobilelogo

Napi falat

2021. július 28., szerda

„De mindezt egy és ugyanaz a Lélek munkálja, aki úgy osztja szét kinek-kinek ajándékát, amint akarja.” (1Kor 12,11)

Bővebben ...

Egy kép gyülekezetünkről

„Tollaival betakar téged, szárnyai alatt oltalmat találsz, pajzs és páncél a hűsége.” (Zsolt 91,4)

Anyatakaró. Évekkel ezelőtt tettem szert a narancssárga mintás, pihe-puha, meleg plédemre. „Az enyém!” Jelentettem ki már akkor önző módon, ellentmondást nem tűrő hangsúllyal, farkasszemet nézve a családommal, mert ismerem őket és tudtam, hogy a pléd mindenkinél lesz, csak nálam a legkevesebbet. Persze, hogy nem vették komolyan. Puha volt, meleg volt, jó volt bekuckózni vele a kanapé sarkába. Lassan többet használták ők, mint én, míg aztán megelégelve az osztozkodást, 3 m hasonló kaliberű anyagot szegtem be, hogy aláférjen az összes, plédemet nyüstölő, kisebb-nagyobb gyerekem. A narancssárga pedig megmaradt annak, ami a rendeltetése volt: anya takarójának. Rajtam kívül Hannaróza az egyetlen, aki szoros kapcsolatba került vele. Ha nem vagyok a közelben, magához szorítja, összebújik vele, szinte kapaszkodik belé, mintha csak én lennék. Előfordul, hogy vonszolja magával a folyosón, konyhába ki, aztán újra vissza, az orrom alá dugja, hogy érezzem, milyen jó anyaillata van a plédemnek. Anyatakaró mindenre jó: a fájós lábat, pocakot betakarva vele azonnal enyhül a nyomasztó érzés. Ha vihar jön, dörög és villámlik, a takaró biztonságot ad, főleg, ha a közelében vagyok én is. Télen jó együtt bekuckózni alá, a rejtekében simogatni a csimpaszkodó apró kezecskét, érezni a melegét, bármilyen szél, vagy zúgó vihar tomboljon odakint.

Végre esett. Hosszú hetek óta először igazán. Tombolt a szél, ömlött a zápor, kiszakadtak az ég felhői és mintha dézsából öntötték volna, egyszerre zúdult nyakunkba a sokáig visszatartott égi áldás. Szó szerint jól esett, kicsit jobban is, mint kellett volna. Az ijesztő hangok elől a kanapén húztuk meg magunkat. A kicsi a plédet szorongatta mellém bújva, én pedig simogattam kócos fejét, amely már izzadt a pléd melegében. Aztán szépen lassan csitult a vihar. Felfrissült a levegő. Csendes éjszaka után szokatlanul hűvös reggelre ébredtünk. A hat éves megjelent és fázósan bújt a pléd alá. Mert erre is jó: vihar elől oltalmat, félelemben nyugalmat, hidegben meleget, keménységben puha simogatást ad. Betakar, elrejt, és bár nem tűnik különlegesnek, mégis erőt ad annak, aki gyermeki, tiszta hittel találja meg helyét alatta. Csupán azért, mert anya takarója. Az övé, hozzá tartozik, az ő illatát hordozza, és ha nincs a közelben, akkor is érezhetően, megragadhatóan jelen van. Sokszor elég is ennyi, valami, amibe kapaszkodni lehet, míg meg nem érkezek és újra szoríthatja a kezem.

Időnként félős gyermekként így szorítanánk az Isten kezét. Bizonyosságot, segítséget, oltalmat, támaszt várunk és nehezen viseljük, hogy hitből élünk, nem látásból. Hidegben, keménységben, tomboló viharban milyen egyszerű lenne oltalmat találni erős karja, hatalma alatt, de szemünkkel nem láthatjuk, kezünkkel nem érinthetjük, csupán érezhetjük őt. Igéje, szava, ígérete pedig éppen úgy, mint a takaró, mindig ott van akkor is, ha őt magát távolinak érezzük. Hűséges ő, minden szava igaz, mindig kapaszkodhatunk belé. Igéje reménységet ad, hogy soha nem vagyunk egyedül a bajban, pajzsunk ő, aki erőt ad, megtart, támogat a szükségben. Betakar, elrejt, oltalmat ad annak, aki gyermeki bizalommal, hittel keresi nála a helyét, mert az ige, amit hallunk, olvasunk, az övé. Belőle megismerhető az Isten és az a szeretet, amely megment, kegyelmet, életet ad nekünk, a rá vágyó, őt kereső gyermekeinek. Hinnünk, bíznunk kell abban, hogy nincs többre szükség. Szava hűség, ígérete beteljesülés, szeretete irántunk soha sem változik, mindig velünk van. Oltalmat ad addig a napig, míg láthatjuk őt színről-színre és életre találunk örök országában. Ámen