"A világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be." (Jn 1,5)

Vannak napok, amikor úgy érezzük magunkat, mint az a rajzfilmhős, akinek a feje felett folyton ott lebeg egy apró kis zivatarfelhő. Körülöttünk szikrázó a napsütés, mindenki boldog, elégedett, mi pedig bőrig ázunk, mert valahogy semmi sem sikerül.
Néhány nappal ezelőtt a telihold besütött a hálószoba ablakán. Csupán egy keskeny résen, de pont úgy, hogy körülöttem minden sötétben volt, csupán én úsztam fényárban. Az egész napos zivatarfelhőcske után újra dörgött és villámlott a fejem felett. Miért pont én, miért nem tud sütni máshova az a fránya holdsugár? Esélyt sem láttam, hogy így átaludjam az éjszakát, és ahogyan sejtettem, úgy is lett. Reggel beásítoztam magam a fürdőszobába, belenéztem a tükörbe és egy pillanatra átjárt a jeges rémület: ki ez az idegen aki visszanéz rám? Nagyon is rendben van, hogy néhány hét múlva, betöltve a 40+még néhány évet, nem egy fiatal lány fog visszanézni, de aznap reggel az eddigi életem és annak minden nyoma kiült a nyúzottságomon. A gondok, bosszúságok, átvirrasztott éjszakák, örömök, sírások, a hirtelen elvesztett 40 kg, a gének… mind mind ott gúnyolódtak az arcomon, és akár tetszik, akár nem, ez bizony mégis én vagyok.
Az idő nyomot hagy rajtunk, szépen lassan fakít és megtör bennünket. Barázdákat húz, terhet rak a vállunkra, hogy meggörbítsen. Változik a test, az alak, az arc, a tartás. Kívülről egyértelmű és látható...de érzi úgy más is rajtam kívül, hogy a lelkünkön mintha nem lenne hatalma? Hogy belül mintha megállna az idő? A múló évekkel bölcsebbek leszünk, jó esetben (van, akinek sikerül) érettebbek is talán, de a lelkünk mindig ugyanolyan fiatal marad, derűvel, érzéssel, telve mondják, még idős korban is. Az erő kívülről a vég felé közeledve már nem látszik, csupán a gyengeség. A derű, a szenvedély, az élet már tűnőben, és nincs a szemünk előtt más, mint a rideg tények és vele együtt az elmúlás...
A lezárt sír mélyén az élet megszűnni látszott. Nem maradt más mint a halál, a csüggedés, és a gyász. A sötétség mindent elborított és magával vitte az utolsó szalmaszálat is, a reményt. Nagyszombat gyászában minden elveszni látszott, mert a valóság az volt, amit szemükkel láttak, amit tapasztaltak, hogy a test megfáradt a teher, a szenvedés alatt, megtört ott a kereszten. Nem látták a könnyektől, a fájdalomtól, hogy a sötétségben a fény újra ragyogni kezd. Nem látták a nehéz köveken, a végtelen, mély feketeségen keresztül, hogy az elmúlás, a halál nem végérvényes. Az Isten a legnagyobb mélységben, reménytelenségben, a sötétségben is munkálkodik. Életet hoz elő ott is, ahol mi már csak a hosszú évektől, gondoktól, mindennapoktól megfáradt testet és a halál végérvényesnek, visszavonhatatlannak tűnő valóságát látjuk.
Táplálja és élteti a lelkünket, melyet egyszer az ő kezébe kell tennünk. Megőrzi derűben, fiatalsággal, élettel telve, hogy érezzük, csak a test múlik, csak ideig-óráig uralkodik rajtunk az elmúlás és a halál, mert van új, örök élet, van feltámadás. Ámen