"Mivel drágának tartalak, és becsesnek, mivel szeretlek, azért embereket adok helyetted, életedért nemzeteket. Ne félj, mert én veled vagyok!" (Ézs 43,4)

Néhány napja csupán, hogy kötelezően maszkot hordunk az üzletekben, de máris érzem, hogy a "szükséges rossz" kategória marad nekem. Nem is annyira magam miatt, sokkal inkább azért, mert zavar, hogy nem látom az arcokat és az ismerősök is mintha idegenek lennének, amikor rám köszönnek. Próbálok figyelni, koncentrálni, beazonosítani, de őszintén bevallom, hogy takarásban az arcfelismerő rendszerem csődöt mondott. Lassan feladom és máris bocsánatot kérek minden "ismeretlen ismerőstől", akire csak udvariasan és kurtán köszönök.
Más a helyzet akkor, ha valaki a jellegzetes, egyedi stílusa miatt amúgy is kitűnik a tömegből. Vannak olyanok, akiket a járásuk, testtartásuk, vagy egyszerűen "önmaguk" miatt messziről is felismerünk. Nemrég az egyik áruházban vásároltam és két sorral távolabb a pénztárnál rögtön felismertem Boglár szülöttjét, Bagó Bertalant. Sokan ismerik őt országszerte, mint színészt, rendezőt, színházigazgatót. Nyáron többször összefutunk egyik vagy másik üzletben, rendezvényen, kurtán, egy mosollyal köszönünk, talán azt se tudva, hogy tegezzük vagy magázzuk egymást, de minden alkalommal eszembe jut, ahogyan két éve nyáron egy kiállítás megnyitóján megivott egy pohár levendulaszörpöt abból, amit előző nap főztem. Hogy kiváló színész, már a rezzenéstelen arcából kitűnt, ugyanis mindezt hígítás nélkül tette. Egy pohár tömény levendulaszörp…. belegondolni is hátborzongató. Akkor délután hőssé és a legjobb művésszé léptettem elő kimondatlanul.
Fizettem a pénztárnál és elindultam a kijárat felé. Bagó Bertalan néhány méterrel előttem, a rá jellemző, cseppet sem sietős, laza stílusával. Művészlélek, messziről látszik. Olyan, aki sosem olvad bele a szürke masszába. Kicsit különc, nem modoros, nincs benne sztárallűr, és mégis kitűnik a tömegből... Ahogyan felém fordult egy köszönésre, ösztönösen egy jóízűt mosolyogtam. Most nem a szörp gondolatától, hanem a maszktól ami takarta az arcát. Egyedi volt, mint ő maga, cseppet sem megmosolyogtató, sőt… mégis ez a kötöttség annyira idegennek hatott rajta, hogy a kontraszt egy pillanatra szinte megbénított. Az alkotásban, kreativitásban, művészetben szárnyal az ember. Amikor belemerül, megszűnik minden más körülötte. Szabad minden nyűgtől, gondtól, aggodalomtól, és akinek ez az élete, attól olyan távolinak tűnik minden béklyó és korlát! Irigylésre méltó állapot, mert mindenki erre a szabadságra vágyik, és arra, hogy önmaga lehessen.
Mennyire érezzük a hiányát akár egy ilyen kis megkötözöttségben is, mint egy maszk! Vágyunk arra, hogy a lelkünk legyen szabad mindentől, ami emberi kényszer számunkra: szabad legyen a lélek örülni, érezni, szeretni, adni úgy, hogy nincs benne más vágy csak az Istennek tetszeni. Szabad legyen hinni úgy, hogy félelmek, bűnök, aggodalmak nem tartják fogva. Szabad legyen arra, hogy ne embereknek, hanem az Istennek akarjon megfelelni. Annak, aki drágának, becsesnek tart bennünket a megfáradt szürkeségünkkel vagy ragyogásunkkal, az egyediségünkkel, "szabad különcségünkkel" vagy a kitűnni nem akaró tucatságunkkal együtt. Akkor is, ha semmi különlegeset vagy értékeset nem látunk magunkban. Akkor is, ha már végképp nem találjuk a helyünket, önmagunkat a világban amit építettünk. Ha csalódtunk vagy magunkra maradtunk, ha távol vagyunk egymástól és nem tudjuk mikor leszünk újra együtt, az Isten akkor is, mindig szeret, velünk van, nincs mitől félnünk! Szeretetében, fényében lehetünk önmagunk, egyediek, különlegesek, lehetünk szabadok arra az életre, amelyre Ő hívott el minket. Ámen