Mert ő mondta: „Nagyobb boldogság adni, mint kapni.” (ApCsel 20,35)

Mi lesz ebből a szekrényből?
Az igazat megvallva, néhány héttel ezelőtt még én sem tudtam. Annyit tudtam, hogy van a folyosón egy szekrény, ütközőnek, porfogónak, lomtárnak… bárminek, csak különösebben hasznosnak nem.
A fonyódi templom sekrestyéjében állt, a nyomokból ítélve nem ma kezdte a pályafutását. Őrzött kegyszereket, oltárterítőt, gyertyát, vázát, bort és ostyát hosszú évtizedeken keresztül. Ott állt a sarokban kopottan, barnán, viaszosan, és hűségesen tette a dolgát csendben, nyikorgás, panaszkodás nélkül. Aztán a változás szele őt is elérte. Lecserélték egy nagyobbra, modernebbre, frissebb, fiatalosabbra. A szekrény pedig feleslegessé vált. Megöregedett, kiszolgálta az időt, így nyugdíjazni kellett. Egyik napról a másikra légüres térbe került. Többé nincs szükség rá. Valamire még biztos jó lehet, de az ódon falak között már csak a helyet foglalta a fontosabb dolgok elől. Talán ilyen érzés lehet sokak számára megöregedni. Az idő megtöri az erőt, semmi sem megy már úgy, mint régebben. Jönnek a fiatalok, gyorsabban, ügyesebben, lendületesebben dolgoznak, hatékonyabban, sokkal jobban átlátva a rohamosan változó világot és rendszert. Aztán rádöbben az ember, hogy feleslegessé vált. Nincs szükség a megfáradt kezekre, a gyengülő lábakra, nincs szükség a tudásra, tapasztalatra, mert afelett is eljárt az idő. Ott áll az ember magában hordozva közel egy évszázadot és időnként már feleslegesnek érzi magát. Nyűgnek, tehernek, aki csak útban van és hasznavehetetlen. Ilyennek láttam a fonyódi szekrényünket. Sajnáltam volna, ha a kincseivel, gyertyafoltos emlékeivel az enyészetre kerül. Beleláttam azt, ami volt és még lehetne. Levendulával, virágokkal akár a "Levendula" vendégszobánk sarkában... kicsit kopottasan nagyon is illene a környezetbe. Elhozattam, befogadtam, a szobába állítottam, de már akkor látszott, hogy nem nekem rendeltetett. Túl nagy, bárhogyan fordítom, nincs helye a csipkés párna mellett. Jobb híján a folyosóra került, ahol egy éve állt leszakadt zsanérokkal. Botladozva kerülgették a vendégek, és mi magunk is időnként bosszankodva... felesleges, útban van, minek kellett ez a szekrény!
Aztán jött a vészhelyzet, a templomajtók bezárásával, a fizikai közösség és közelség hiányával. Országszerte éreztük, hogy nemcsak lelkileg, de anyagilag is megterhelő veszteség lesz ez az időszak a gyülekezeteinknek. A kiadásaink nem lesznek sokkal kevesebbek. Intézményt, még ha kicsi is, fenn kell tartani. Kérjünk, gyűjtsünk elmaradt perselypénzt, egyházfenntartást, adományt. Aki ismer, az tudja, hogy nem szeretek és nem is tudok kérni. Ha valaki magáénak érez egy közösséget, kérés nélkül is ad és felelősséget is hordoz érte, ahogyan teszem én is. Sosem kérek magamnak és ez a közösség, a gyülekezet, a naponta "falatozók" mintha én magam lennék. Pont most kérjek, mikor haszontalannak, tehetetlennek érzem én is magam, mert lelkészként is nehéz megtalálni a helyünket, ha távol van a közösség?
Ránéztem a szekrényre és eszembe jutott az ige szava: "Nagyobb boldogság adni, mint kapni." Akkor ne kérjünk, hanem adjunk! Adjunk valamit, ami hozzánk, a közösségünkhöz tartozik! Valamit, amiben a szívünk, lelkünk, kezünk munkája is benne van. A szekrényt lecsiszoltuk, javítottuk, festettük. Egyedi és különleges lett. Nem mestermunka, csak egy lelkészcsalád apraja-nagyja keze munkája. Rég kiderült, hogy nálunk nincs helye, de másnak talán ugyanúgy kincs lesz, mint nekünk.
Vasárnaptól a szekrényt két héten át jótékonysági árverésre bocsátjuk. Az érte kapott adomány pedig az egyházközséget támogatja majd.
Talán segít, hogy ne érezzük annyira a kiüresedett hónapok hiányát. Segít kitartani, megmaradni, segít, hogy ne csak kérjünk, kapjunk, hanem adjunk is abból, ami a miénk, mindannyiunké, mert nagyobb boldogság adni, mint kapni.
Szeretnénk, ha minél többen támogatnák a kezdeményezésünket, és vasárnaptól megosztanák az eseményünket, akár ezt a "Falatot" is, hogy a virágos szekrény jó helyre kerüljön.