"Mert nem az a fontos, amit lát az ember. Az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, de az ÚR azt nézi, ami a szívben van." (1Sám 16,7)

Azt mondják, csak egy rosszabb van annál, hogy pókot találsz a hálószobában, mégpedig, ha hirtelen nem találod azt.
Hát, van rosszabb: belépni a zuhany alá, behúzni a függönyt és szembetalálni magad egy vaskos combú zugpókkal. Csapdába estem. Segítségért se tudok kiáltani, éjszaka van... alszik a ház, a szakadás, dunna alatt a rét és minden egyéb. Ketten vagyunk a pók és én... érzésre üveggolyónyi a távolság. Tudom, én vagyok a nagyobb, az erősebb, ő a kisebb és szőrösebb, de az undor most mindennél nyomósabb érv. A gondolattól is őszülni kezdek, hogy rám mászik és a lábaival kaparászni kezd.
Egyszer azt olvastam, hogy a félelmünket úgy tudjuk legyőzni, hogy megismerjük annak tárgyát.
Hát, akkor legyen! Kb. 30 éve egy őszi hónapon el is kezdtem a poloskákkal. Lerajzoltam, megfigyeltem, hetek múlva pedig meghoztam a végső következtetést, továbbra sem láttam bennük semmi szerethetőt azon kívül, hogy van néhány, ha nem is túl sok, amelyik nem a mi lakásunkba költözik be télre.
30 évvel később elhatároztam, hogy szembenézek a pókokkal – a zuhanyfüggönyön kívül is. Az 5 éves előtt elvégre nem pánikolhatok, muszáj erős, az övéit az élete árán is megvédő "anyatigrisnek" látszanom. Leültünk, és próbáltuk közelről is megismerni a félelmünk tárgyát. Közeli fotókat kerestünk, hogy megnézzük a "szörnyűséges ábrázatukat", de amolyan csajos módra azonnal olvadozni kezdtünk. Mosolygós, csupaszem, édes "plüssmackónak" tűnik mind. Puhának, szerethetőnek, ölelnivalónak. Némelyik próbál félelmetesnek, hatalmasnak, veszélyesnek látszani, de közelről mindez üres pózolásnak tűnik. Mennyire más a kép, ha merünk közel kerülni hozzájuk! Mennyire más, ha nem dőlünk be az első pillantás látszatának!
Az ember azt nézi, ami a szeme előtt van és könnyen ítélkezik is az alapján. Ha mernénk közelebb kerülni egymáshoz és nem adnánk csupán a látszatra, annyi mindent megtudhatnánk egymásról! A mosolytalan, mogorva arc mögött lehet, hogy cseppet sem barátságtalan, csupán megkeseredett, szomorú élet lakozik. Az elérhetetlen, tartózkodó, rideg talán csak bizonytalan, és arra vár, hogy valaki megnyíljon felé. Az erősnek, magabiztosnak látszó sokszor félelemmel, aggodalommal teli, és ki tudja, hány mosoly rejt megtört, kiüresedett, reménytelen életet!
Hány ember van, akit igazán ismerünk? Akinek nemcsak az arcát, termetét, külsejét tudnánk felidézni, hanem ismerjük a lelkét, a szívét, gondolatait, vágyait, félelmeit? Vajon hányan ismernek így bennünket? Van olyan, aki kimondatlanul is tud, lát mindent ami bennünk zajlik? Félünk közel kerülni másokhoz és félünk attól, hogy túl közel kerül hozzánk valaki, és meglátja, milyenek vagyunk valójában. Esetleg kiderülne, mennyi mindent hordozunk magunkban a múltunkból, jelenünkből ami formál és alakít bennünket mind a mai napig. Hiszem, hogy valahol a lelkünk apró szegletében mindannyian törékenyek, gyámoltalanok, ölelnivaló "plüssmacik" vagyunk. Igyekszünk erősnek, hatalmasnak látszani, de mindez üres látszat csupán, mert kevés is elég rájönnünk, hogy milyen könnyen elveszíthetünk mindent! A lelkünk mélyén csupaszív emberek vagyunk, akik sokszor megfásultak, megkérgesedtek, de a jóra való készség kivétel nélkül ott van minden emberben, és ez az, amit lát bennünk az Isten. Látja mi van a szívünkben, lát bennünket egészen közelről, és ahol más már nem lát szerethetőt, Ő akkor is megmenteni, felemelni, megtartani akar bennünket abban mutatva meg a szeretetét, hogy Fiát adta értünk, hogy örömünk, életünk, reménységünk legyen.
Ámen