"A rókáknak barlangjuk van, és az égi madaraknak fészkük, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania." (Lk 9, 58)

Kaptunk egy diófát ajándékba. Nem cserepeset, nem is szabadgyökerűt, hanem úgy kaptuk, hogy egy ásónyomot sem kellett ejtenünk, mégis begyökeresedett, erős kis csemeténk lett. Így kimondva nincs ebben semmi különleges. Sok helyen van dió, a legtöbb udvarban, ahol a hely megengedi, hatalmas fává növekedik, és hűvös, mély árnyékot ad a tűző nap elől. A közvetlen közelünkben viszont nincs, ha nagy ritkán szükségem van sütéshez, akkor is már konyhakészen, pucolva veszem. Ezért volt meglepetés látni a nyélen ülő, aromás illatú leveleket. Az ajándék véletlenül eshetett az udvarunkba, miközben a templomtorony vörös bundás lakója az éléskamrájához sietett. Néhány éve vettük észre először a mókusunkat, ahogyan szinte rátapadva a torony oldalára, sietősen igyekezett az ablakok felé. Minden reggel fél hét körül érkezett, gyorsan felkapaszkodott, aztán a platánfa irányába néhány perc múlva távozott. A templomfal tövében elhullajtott diók, megrágott héjak jelezték a szorgalmas munkát. Minden bizonnyal tőle kaptuk a kis diófát, bár igazából nem is annyira mi, sokkal inkább azok, akik 20 év múlva itt élnek, ültetnek, talán árnyékot találnak majd a lombja alatt, azok, akiknek majd egyszer otthona lesz hosszabb-rövidebb időre a lelkészlakás és az udvara, hiszen, ahogy a mondás tartja: diót nem magának, hanem az unokáinak ültet az ember.
Otthon. Sokféle érzést kelt bennünk ez a szó: meghitt védettséget, megérkezést, biztonságot jelent a számunkra még úgy is, ha csupán rágondolunk. Először csak egy ház, pont olyan, mint ezer meg egy másik. Kapunk négy falat, tetőt a fejünk fölé és attól a pillanattól kezdve, hogy tudjuk, nem néhány napra, hanem hosszabb időre szól a költözés, elkezdjük megtölteni a ház falait. Először a személyes tárgyainkkal, aztán az érzéseinkkel, nevetéssel, könnyekkel, az egyre gyarapodó emlékeinkkel. Átélünk benne ünnepet és olyan eseményeket, amelyek talán egy egész életre nyomot hagynak bennünk. Kötődni kezdünk, az érzéshez, hogy jó itt lennünk, emberekhez, akik fontosakká válnak nekünk és minél több jó élménnyel, szeretettel, barátsággal töltjük meg az életünket, annál inkább érezzük, otthon vagyunk. Csak aki átéli ezt a fajta kötődést, az értheti meg, mit jelent otthontalannak lenni. Kirekesztettnek, akit nem köt semmi. Akinek a négy fal ház marad csupán, mert nincs módja kötődni, emlékeket gyűjteni, ünnepeket, barátságokat, életre szóló élményeket, mert a változás az élete része akár kényszerből vagy éppen szabad döntésből. Mégis Időnként fájdalmas lehet megélni, hogy nincs hova hazatérni, nincs védettség, állandóság, biztonság, nincs idő kötődni, megszeretni, ragaszkodni, mert az út mintha sosem érne véget és mindig csak rövid időre szól a találkozás.
Otthonra talál még a madár is, fészket rak olyan helyen, ahol tudja, biztonságban lehet, csak az Emberfiának nincs hová fejét lehajtania. Jézus tudta, hogy az Ő otthona nem a földi élet, hanem a mennyei Atya hajléka. Tudta, hogy az emberlét fájdalmas útja nem hosszú időre szól, csupán addig, amíg beteljesedik rajta az Isten akarata. Mégis emberként sokszor fájdalmas volt számára a kirekesztettség, az otthontalanság, fájdalmas volt, hogy időnként még a tanítványai sem értették. Tudta, hogy vállalnia kell a gyűlöletet, szenvedést, még a kínhalált is értünk. Azért, hogy tudjuk, bár megszabott időnk van itt a földön, de van igazi otthonunk, ahol biztonságot, védettséget, békességet találhatunk. Van mennyei otthonunk, ahonnan már nem kell tovább indulnunk. Mert utazók vagyunk, vándorok, akik tudjuk, hogy mindaz amit építünk vagy rombolunk, teszünk vagy elmulasztunk nemcsak nekünk, hanem az utódainknak is adjuk örökül. Valahogy úgy, mint a mókus a kis diót az udvarunkban: először mag volt, aztán kihajtott, gyökeret eresztett, szárba szökkent, levelet hozott, de azt, hogy a termése, árnyéka, hűvöse milyen lesz, sok év múlva más tapasztalja meg. Mi is így vetünk jót és rosszat az életünkben. A legtöbbet nem magunknak, hanem az utódainknak. Hitünk szerint egyszer majd az örök otthon küszöbénél állva mérlegre teszi az Isten a hitünket, a szívünket. Akkor látjuk meg tisztán és igazán, hogy elég volt-e mindenre. Elég volt-e arra, hogy nem csak földi otthonunk, hanem mennyi is legyen az irgalom, és a szeretet Istenének kegyelméből. Ámen