"Még a gólya is, az égen, tudja költözése idejét, a gerlice, a fecske és a daru is vigyáz, mikor kell megjönnie, csak az én népem nem ismeri az ÚR törvényét." (Jer 8,7)

Hajnali 5.23... szinte percre pontosan érkezik. Hallom, ahogyan a karmai a bádoghoz és a cseréphez érnek. Amikor először riadtam fel erre a hangra a legszebb álmomból, a hideg veríték ült ki a homlokomon, arra számítva, hogy valami mindjárt beugrik az ablakomon. Aztán jött minden reggel… ugyanabban az időben kopogva és kaparászva. Néhány nap elteltével a kíváncsiságom nem hagyott nyugodni: kinéztem a tetőablakon, és megláttam őt, a "félhatos varjút", ahogy oldalazva végigszambázik a háztetőn. Egyszer ide, aztán vissza. Látszólag céltalanul. Tavasztól nyár végéig azóta is hetente többször menetrendszerű pontossággal érkezik. Már számítok rá, és bár az okát nem értem, tudom, hogy minden alkalommal ugyanabból az irányból és ugyanolyan gyorsan érkezik pontosan reggel fél hatkor. Sosem késik és sosem siet. Ösztönösen is jól működik a belső órája. Senki sem ébreszti, figyelmezteti, mégis pontosan tudja, mikor jött el az ő ideje. Ahogyan a többi madár is. Érzi, tudja, szinte a sejtjeibe kódolva és ismeri a jeleket: napot, holdat, csillagokat, a szeleket, az egész természet és benne minden nyitott könyv előtte. Csak olvasnia kell belőle, és tudja, mikor van itt az ideje költözésnek, érkezésnek, érzi a hideget, meleget, a lombok zöld színének tompuló fakulását és indul, ha eljön az ideje.
"Csak az én népem nem ismeri az Úr törvényét!"
Pedig ugyanúgy a teremtettség részei vagyunk, akik mindennél nagyobbnak, többnek ismerjük magunkat. Képesek vagyunk a gondolkodásra, alkotásra, fejlődésre. Tudunk érezni, és érzéketlenné válni, tudunk uralkodni magunkon és másokon, képesek vagyunk összefogni egy célért és arra is, hogy a mohó önző hatalomvágy gyűlöletet és háborút szítson.
Az egyetlen teremtmény az ember, akit az Isten saját képmására és hasonlatosságára teremtett. Lelkét lehelte belénk, ezzel többek lettünk mindennél a teremtett világban. Lehetőséget kaptunk, amivel annyi mindent elérhetnénk, megtehetnénk és mégis a legegyszerűbb dologban is elbukunk: nem tudjuk, nem ismerjük az Isten törvényét. Az égi madarak figyelik, érzik a jeleket és tudják, mit kell tenniük. Mi figyeljük, ismerjük, látjuk a jeleket, de nem érezzük és nem cselekedjük. Pontosan tudjuk, hogy mindennek következménye van, mégsem veszünk tudomást róla. Rombolunk a természetben, a környezetünkben, rombolunk másokban, és magunkban. Minél többet pusztítunk, annál kevésbé értjük az Isteni törvényt: Szeresd az Urat! Teljes szívedből, lelkedből, teljes erődből és szeresd felebarátodat, mint magadat. Nincs ennél nagyobb törvény és parancsolat. Csupán ennyit kellene éreznünk és értenünk a jeleket: ha az Isten helyére mást teszünk, akkor építés helyett rombolunk és tönkreteszünk elvakult önimádatból mindent magunk körül. Ha képtelenek vagyunk szeretni másokat, akkor keserűséget, gyűlöletet, haragot gyújtunk a saját szívünkben is. Az Isten figyelmeztet, az elvakultságunk jelei ott vannak körülöttünk: háború, éhínség, járvány, halál, félelem, bizonytalanság, de tanul-e az ember a jelekből? Tudja-e következetesen mindig az Isten útját követni? Egy egyszerű ösztönlény, egy madár képes igazodni a világ rendjéhez, következetesen, minden alkalommal. A varjú a háztetőn, Süti cica a templomajtóban. Talán a megszokás, hogy valami többször ugyanúgy történik, és lehet rá számítani, lehet hozzá igazodni. Csak az ember nem tanul. Akár a történelemben, akár a személyes életünkben hányszor követtük el ugyanazt a hibát, ugyanúgy? Hányszor tapasztaltuk meg, hogy mindig ugyanaz lesz a vége? Figyelnünk kellene a jeleket, érezni, hogy mindennek következménye van. Ha látszólag nem is itt, a földi életben, egyszer majd az Isten színe előtt mindannyiunknak eljön a számadás napja. Ámen