default_mobilelogo

Napi falat

2020. június 1., Pünkösdhétfő

"Mindenekelőtt legyetek kitartóak az egymás iránti szeretetben, mert a szeretet sok bűnt elfedez." (1 Pét 4,8)

Bővebben ...

Egy kép gyülekezetünkről

„Ezért tehát nem azé, aki akarja, és nem is azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.” (Róma 9,16)


"Az agyam olyan, mint egy internetes böngésző. 17 lap van megnyitva. 9 ezek közül lefagyott, és fogalmam sincs, honnan szól a zene…"
Az év 365 napjából legalább 300 pont ilyen élmény számomra. Szeretnék mindennek a végére érni, több szálon indulva reggel, felgöngyölíteni mindent szépen egyesével, mielőtt beáll a sötét éjszaka. Ahogy múlnak az évek, egyre ritkábban sikerül, viszont egyre gyakrabban érzem, hogy jobb elengedni valamit, kicsit félretenni, halasztani, hogy a kevesebb szálat kézben tartva ne kusza szövevény legyen estére a formás gombolyag helyett. Ilyenkor belevetem magam a sűrűjébe, főleg, ha kihívás előtt állok. Csak elhatározás kell, felismerni a lépéseket, lehetőségeket és máris hatékonnyá válik a problémamegoldás. Ennek persze ára van: egy időre feledésbe merül minden más. Rohan a lakás, az ebéd kihűlt vagy még kész sincs, gaz lepi el a "kertet", szomjaznak a virágok, és végül ott állok mindennek a közepén kezembe véve egy újabb szálat, hogy újra kezdődjön egy "romeltakarítás".
Így vagyok most az udvarral. Fűmagot szórtunk, lelkesen locsolták a gyerekek. Rózsát metszettem, gazoltam, kihasználva minden helyet, 4x2 m veteményt ültettem, virágosítottam és terveztem: lépcsőt, évelőágyást, akácirtást, kitéglázott ösvényt itt-amott kakukkfűvel a közepén. Aztán jött más: főzés hatunknak minden nap, szekrényprojekt, festés, az udvar pedig szépült ugyan, de csak ott, ahol "a papok táncolnak". Ahol nincs szem előtt, ott virágba borult az akác mézillatot árasztva, a felkapált rész zöldellt a siheder parlagfűtől, a levendulák szinte ki sem látszottak a gazból körülöttük. Így a festés végeztével újra elővettem a kertprojektet. Amilyen gyorsan csak lehet, legyen végre kert! Rózsákkal, színes virágokkal, akácirtással, lépcsővel, téglákkal, évelőágyással, nem rögtön, de legalábbis azonnal!
Hosszú napok óta ezzel a rám jellemző "türelemmel" néztem a rózsáimat is. Napok óta pattanásig feszültek a szirmok a bimbók körül. Meleg van, ragyogó napsütés, gyorsan nyílnak majd citrusos vagy éppen fanyar pézsmaillatot árasztva. A rózsák viszont csak nem akartak kinyílni. Megrekedtek és vártak. Nem az én szép szavaimra, mert azt megkapták reggel, délben és este. Nem is arra, hogy szép helyen nyíljanak, mert évelőt ültettem, kigazoltam, akácot irtottam körülöttük. Minden nap vártam a pompát, a jól ismert zöldessárga és halvány rózsaszín virágokat, de hiába. Napok óta nem történt meg a csoda.
Reggel aztán szeles, hideg, esőáztatta napra ébredtünk. Fázósan bújtam a kabátomba és megborzongva húztam magamon még szorosabbra. Ahogyan szemrevételeztem a még mindig csak nyomokban létező kertet, döbbenten vettem észre az árulókat: a tegnap még szorosan zárt bimbók az éj leple alatt kipattantak, rózsaszín virágfejek lepték el a zöld lombot, a rácsra pedig frissen illatozva támaszkodtak a sárga virágfejek. "Pont most?" Hitetlenkedtem? "Pont most, amikor hideg van, vizes minden? Miért nem akkor nyíltatok amikor verőfényes napsütésben órák hosszat könyörögtem, ültem, vártam, kértem, akartam? Miért most amikor hideg van leülni, elmélázva merengeni a virágok között?"
Akartam a csendben, nyugalomban, napsütésben. Siettettem volna, reméltem, vágytam. Napokon át hiába. Megpróbáltam mindent... locsoltam, levéltetűt, hernyót irtottam, vártam csendben, türelmesen, aztán háborogva, értetlen haraggal, de hiába tettem meg mindent, nem jött el a virágba borulás. Aztán vihar lett, szél tépett, eső vert és áztatott mindent, de pusztulás helyett csodát hozott: számtalan illatozó, ragyogó virágot. Nem a csendben, fényben, ragyogásban, hanem a sötét, viharos éjszakában érkezett, csendesen és váratlanul.

"Mikor elhagytak,
Mikor a lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul
Átölelt az Isten.

Nem harsonával,
Hanem jött néma, igaz öleléssel,
Nem jött szép, tüzes nappalon
De háborus éjjel.

Az Úr érkezése Ady Endre versében.
Olyan sokszor akarjuk, szinte kényszerítjük az Istent, hogy történjen végre valami az életünkben. Valami, ami változást hoz és végre talán jó irányba tereli a múló éveinket. Vágyunk rá, akarjuk őt a csodákkal, a bizonyossággal, akarjuk láthatóan, hallhatóan, érezhetően az életünkbe, hogy egyszer és mindenkorra megszűnjön a bizonytalanság, a kétség, hogy ne rendüljön meg a hitünk, hanem minden erőnkkel, lelkünkkel Hozzá tartozzunk, belé kapaszkodjunk. Minél inkább akarjuk, futunk, küzdünk, annál kevésbé találjuk és érjük el őt. Szólítjuk szép szavakkal, türelmetlen haraggal, de nem történik semmi, csak bennünk lesz egyre nagyobb a gyötrelmes kétségbeesés. Aztán vihar jön, falainkat tépázza, feszíti a szél. Betegségben, gyászban, aggodalomban bőrig ázunk a jéghidegen ömlő bizonytalanságban. Nyeljük a könnyeinket, zokogva vagy némán…. aztán észrevesszük a csodát, ahogy kivirágzik minden körülöttünk, ahogy a viharban, a sötétségben megtörténik a csoda, amit már elengedtünk, nem vártunk, kerestünk, űztünk és hajszoltunk: csöndesen és váratlanul átölel az Isten. Nem harsonával, hanem néma, igaz öleléssel, nem tüzes hajnalon, hanem háborús éjjel.
Akkor érkezik, amikor már elengedünk magunkban mindent, ami emberi: a konok akarást, az elvárást, haragot, az indulatot. Akkor érkezik, amikor már nincs más vágy bennünk, mint a kezébe tennünk mindent és kimondanunk: "Uram, legyen meg a Te akaratod!"
Mert nem azé, aki akarja, és nem is azé, aki fut, hanem egyedül a könyörülő Istené. Ámen