default_mobilelogo

Napi falat

2020. június 1., Pünkösdhétfő

"Mindenekelőtt legyetek kitartóak az egymás iránti szeretetben, mert a szeretet sok bűnt elfedez." (1 Pét 4,8)

Bővebben ...

Egy kép gyülekezetünkről

„Az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért”  (Mk 10,45)

Tegnap délelőtt végre kiszabadítottuk magunkat a szűkebb környezetünkből, és a születésnapunk közeledtével útnak indultunk a nagylánnyal. Igazi csajos délelőttöt terveztünk, egy része időpontra, a többi amolyan lézengős, boltozós, vásárlósra tervezve. Leszámítva a szépséghibát, hogy sem drogériába, sem egy jó kávézóba nem jutottunk be, a többi üzletből pedig a maszk fullasztó mellékhatása miatt szinte menekülnünk kellett, mégis jó volt együtt lenni, a "csak mi ketten" néhány óráját kiélvezni. Viszonylag gyorsan végeztünk, így szatyrainkat a hátsó ülésre dobva hazaindultunk. Mivel az út csak odafelé zenél, vissza nem, hallgattuk a rádiót, beszélgettünk, jókat nevettünk, először az útszéli virágokban, aztán a mögénk kerülő szép fekete autóban gyönyörködtünk. A visszapillantó tükörből láttam, ahogy fékezés nélkül, legalább 150-nel érkezik mögém. Ijesztő volt rádöbbenni, hogy ha nem húzódok le a lehető leggyorsabban, nem lesz már ideje fékezni és talán belém csapódik. Gázt adtam, hogy egy teherautó mellől elkerüljek, és amilyen gyorsan tudok, besoroljak a lassabb sávba. A terv sikerült, néhány pillanat múlva a "fekete szépség" hűlt helyét láttuk csupán. Persze szokásom szerint háborogtam, főleg az eszement felelőtlenségén, én se vezetek lassan, de ez már tényleg túlzás... kikényszeríti, hogy beletapossak a gázba, éppen csak becsúszva a teherautó elé, de mi van akkor, ha nem sikerül? Ha nem vagyok elég gyors és esetleg hárman maradunk az úton, roncsok között sérülten vagy akár élettelenül? Durcogtunk még pár percet, aztán legalább negyed órát újra gyönyörködhettünk az útszéli virágokban. Volt időnk megszámolni is őket, elmeditálni a pipacs törékenységén, a búzavirág kékjén, kamilla illatán, ugyanis a legbiztonságosabb sebességnél, állva tehettük meg mindezt. Nem önszántunkból… egy szürke kisautó lekísért minket az ecsenyi leágazónál. Meggyőző volt, főleg a kék villogó a hátsó szélvédőnél. Ilyen nincs! Fortyogtam! Ez nem lehet igaz, hogy már megint! (Rutinos gyorshajtó vagyok..) Ráadásul pont itt állunk jól "Láthatóan evangélikus"-an, és pipacsosan, ahol bárki szembejövő rögtön megismer, de már nincs mit tenni. Várom a jogos büntetést. Kedves, fiatal rendőrök kérik el a személyit, jogosítványt. Sikerült bemérniük, és bár semmi olyat nem tettem, ami főbenjáró bűn lenne, azért mégis túlléptem a sebességhatárt. Pont nem jár érte, de 10 ezer Ft bírságot azért be kell fizetnem. Amíg vártuk a papírokat, egy kicsit szánkra vettük újra a szép fekete autót. Nem mentünk gyorsan, csak ott és csak miatta, ráadásul így is sokkal lassabban haladva, mint ahogy ő száguldozott. A vírus idején csekk helyett a biztonságos kártyás fizetést választottam. Újabb néhány perc múlva aláírtam a papírokat, többek között arról is tájékozódtam, hogy ledolgozhatnám a bírságot, ha nem fizettem volna ki néhány perccel azelőtt. "Ez komoly?" Bukott ki belőlem a kérdés…. "Ledolgozhatom? Akár az egyháznál is?" (Egy próbát megért.) A hölgy mosolygott, a fiatalember csak annyit mondott, hogy nem, az önkormányzatnál. Abban a pillanatban eldöntöttem, hogy soha többet nem fizetek bírságot. Inkább ledolgozom. Ha kell, még többet is. Rögtön elképzeltem, hogy mennyi mindent tudnék tenni a városban sokkal hasznosabbat annál, mint, hogy befizetem a büntetést. Füvet nyírhatnék, virágot ültetnék, akár az alapszolgáltatásnál besegítenék… tulajdonképpen bármit, aminek haszna, értelme van főleg úgy, hogy ez a mostani büntetés igencsak a szép fekete autó nyomása alatt lett az enyém. Ha megválthatnám jót cselekedve a büntetést, miért ne tenném?
És vajon mi van a többi vétkemmel, amik nem tudódnak ki csak az Istennél? Tudnék annyi jót tenni egész életemben, hogy megváltsam magam az összes bűnömtől? Vajon tudom-e pontosan, hányszor vétkezek szóban, gondolatban, cselekedetben? Tényleg képes vagyok számon tartani a sok rosszat, amit elkövettem és tényleg van bennem annyi jó, ami semmissé tudja tenni mindezt Isten és emberek előtt? Nemcsak hiszem, hanem tudom, hogy soha nem lennék képes megfizetni vagy kiérdemelni a kegyelmet. Annyiszor hiszem, hogy a jót teszem, követem, akarom és csak később derül ki, hogy önző hiúság volt minden. Annyiszor próbálom a helyes utat választani, de mégis a rosszra visz a lábam. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha az Isten adna egy csekket, rajta az ára, amivel kiegyenlíthetnénk a számlánkat, de pontosan tudja, hogy a minden és a legtöbb se lenne elég, ami a kezünkben, házunkban, bankszámlánkon van, hogy megváltsuk önmagunkat. Tudja és éppen ezért vállalta értünk a büntetést úgy, hogy a legnagyobb árat, a legdrágábbat adta értünk. Egyetlen fiát, hogy váltságunk legyen, hogy ő maga fizesse meg a jogos bírságot helyettünk. Értünk adta szeretetből, mert tudja, hogy semmink sincs, amivel megérdemelnénk a bűnbocsánatot és az örök üdvösség otthonát. Ingyen, kegyelemből kapjuk. Mi pedig elfogadhatjuk, meghálálhatjuk úgy, hogy a jóra törekszünk, hogy szavainkkal, tetteinkkel róla teszünk bizonyságot. Úgy, hogy minden erőnkkel arra törekszünk, hogy a jót cselekedjük és nem fáradunk el benne, hogy nemcsak beszélünk róla, hanem meg is tesszük azt, ami rajtunk múlik tudva, hogy aki mindvégig kitart, állhatatosan a szeretet, a jóság és az igazság Istene mellett, az végül üdvösségre jut. Ámen