default_mobilelogo

Napi falat

2020. június 1., Pünkösdhétfő

"Mindenekelőtt legyetek kitartóak az egymás iránti szeretetben, mert a szeretet sok bűnt elfedez." (1 Pét 4,8)

Bővebben ...

Egy kép gyülekezetünkről

"Teljesíti az istenfélők kívánságát, meghallja kívánságukat, és megsegíti őket." (Zsolt 145,9)


Ha valaki megkérdezné tőlem, hogy az Isten tényleg minden kérésünket meghallgatja-e, akkor a határozott válaszom az "Igen!!!" lenne. Pontosan így, legalább három felkiáltójellel. Hogy miért vagyok ebben olyan bizonyos? Mert a legtöbb kérésemet meghallgatta és teljesítette, még ha nem is mindig akkor és úgy, ahogyan azt elképzeltem. Sokkal inkább sziporkázó jókedvvel, humorral tette saját belátása szerint, ráadásul közben még nevelt és nevel is engem az én Istenem. Amikor kezdeném elbízni magam, időnként fricskát ad, mert az "Adj Isten,de rögtön!" kéréseket szeretetteljes humorral lehet csak teljesíteni. Vagy úgy, hogy hosszú várakozással kell a türelem erényét gyakorolnom, vagy megkapom, amit kérek, de közben rá is jövök, hogy nem mindig van szükségem arra, amit olyan halaszthatatlanul fontosnak érzek.
Kislányként éveken keresztül vágytam egy széles, fehér hajpántra. Semmi szükségem nem volt rá a vastag frufrum miatt, de mégis vágytam rá. Évek alatt a kívánság elkopott, és amikor már eszembe sem jutott, mégis teljesült pont úgy, ahogyan elképzeltem, és pont akkor, amikor... rövid hajam lett és már semmi hasznát nem vehettem. Kértem, hát megadta nekem az Isten. Aztán hosszú éveken át vágyakoztam egy sarokkád után. Nagyokat sóhajtozva elképzeltem, ahogyan kényelmesen elnyújtózok a habokban és élvezem a víz kényeztető melegét. A vágyam újra beteljesült, a sarokkád és vele a felújított fürdőszoba elkészült, nem sokkal azelőtt, hogy Boglárra költöztünk. Mintha az Úr hatalmas jókedvében, végtelen humorérzékkel csak ezt mondaná: "Ha kéred, megkapod, de azt is megmutatom, hogy nincs szükséged többre annál, mint amit eddig adtam és adok."
Két héttel ezelőtt hiányérzetem támadt. Leltározni kezdtem a kertben, hogy rájöjjek, mi az, ami évek óta hiányzik. Az elvetett fűmag zöldell, a borsó virágzik, a cukkini kikelt, rózsák és egyebek a helyükön. Minden itt van, de mégis valami hiányzik. Aztán hirtelen belém hasított a felismerés és azonnal nosztalgiázni kezdtem visszagondolva a hosszú órákra, amikor kapával álltunk a túrás felett és lestük a vakondot. 4 és fél év alatt, mióta itt lakunk, egyszer sem láttam nyomát a vakondoknak. Persze nem bánom annyira, de mégis volt valami bája a reggelre "kikelő" kupacnak, a bosszankodásnak, az örökös vakondriasztásnak. Egy kicsit azért hiányzik, ha nem is vágyom rá olyan nagyon. Néhány nap múlva aztán egy lyuk tátongott a napraforgóim között. Jól látszott, hogy valami járkál a föld alatt látható nyomot hagyva maga után. Másnap bekerítette a paprikapalántát, végigszántotta a borsót, majd az éppen kikelt puha fűszálak között egy hatalmas túrás jelezte, hogy itt vagyok, megjöttem, csak kívánnod kellett és máris megkaptál: egy saját, bosszantó, téged többet el nem hagyó vakondot.
Értelek Uram! Mosolyogtam csendesen. Kértem, hát megkaptam, most lássuk, mire megyek vele!
Tényleg kellett ez nekem? Hát nem, egyáltalán nem, ahogyan sok más sem amiről azt gondoltam, hogy feltétlenül szükséges az életemhez. Eszembe jutott, mennyi mindenre vágytam, vágyunk mindannyian egész életünkben, amit megkaptunk és mégsem tudtunk megbecsülni. Mennyiszer nevel minket az Isten úgy, hogy megtörténik, amit szerettünk volna, de közben ráébreszt arra is, hogy mégsem erre volt igazán szükségünk. Mégis hálás vagyok ezekért az élményekért, a vakondért, az Atya humoráért, mert hitet, mindennél erősebb bizonyosságot ad, hogy meghallgatja az Úr a kéréseinket. Jobban tudja mire van szükségünk, mint mi magunk. Azt is tudja, mikor, minek jön el az ideje az életünkben. Mindent megad, amit kérünk akkor, amikor elengedjük az akarást, a görcsös vágyakozást. Akkor, amikor teljes szívvel tudunk bízni, hinni Benne, abban, hogy meghallgatja kéréseinket és megsegít minket a legjobb időben. Ámen