"Legyetek tehát türelemmel, testvéreim, az Úr eljöveteléig. Íme, a földművelő várja a föld drága gyümölcsét, és türelmesen várja, amíg az korai és késői esőt kap." (Jakab 5,7)

Karel Capek A szenvedelmes kertész című kötete az egyik legnagyobb kedvencem. Szórakoztató öniróniával írja le a kertészt, akinek a "felső vége" rendszerint az ülepe, keze-lába szétterpesztve, feje valahol a két térde között.
Időnként magamra ismerek annak ellenére, hogy a szenvedelmes kertész türelmes, mert tudja, a türelem rózsát terem, az én türelmem viszont rózsát és liliomot egyszerre. Sőt haranglábat és liliomot, japán amarilliszt és kontyvirágot, tulipánt és szívvirágot néhány milliméterre egymástól.
Az amatőr, de szenvedelmes kertész ugyanis hagymásokat ültet. Kinézi a helyet, centire méri az ideális mélységet, belocsol, ültet és vár. Mindennap megszemléli a hantokat, a késlekedő hajtásokat és az ültetés legtöbbször hűlt helyét. Első évben az embermagasságúra tervezett liliom éppen csak kibújik a földből. Apró, meglehetősen jellegtelen virágot hoz, aztán száradó levelet hagy maga után és visszahúzódik a mélybe. A türelmetlen kertész "cöccög" egy kicsit, fejét csóválja aztán el is felejti, mert a liliom ahogy jött, úgy el is tűnt a feledés homályába. A kopáran virító földbe aztán évelőt, rózsát ültet. Virágozzon, zöldelljen, bokrosodjon, viruljon a csupasz, kopár, élettelen helyen. Néhány év és az évelő magára talál, gyökeret ereszt, megerősödik, hajtani kezd, de nemcsak a rózsa és a harangláb, hanem tövében az időközben ébredő, hatalmasra növő liliom és kontyvirág.
A türelmes kertész vár, és megadja mindennek a maga idejét. A türelmetlen mint én, egymás hegyén hátán ültet, hogy rögtön buja, dús kertnek tűnjön a végeredmény. A türelmes kertész vár, míg beérik a vetemény, a türelmetlen, mint én, letépi a borsóhüvelyt félig éretten, hogy aztán bölcsen megállapítsa: néhány napig érhetett volna még.
Türelem... ha hármat kívánhatnék, az első biztosan ez lenne. Lehet bennem tettvágy, odaszánás, bölcsesség, tudás, szeretet, ha a türelemnek híján vagyok, könnyen visszájára fordulhat mindaz a jó, amivel az ÚrIsten megajándékozott.
Mintha folyamatosan űzne, hajtana bennünket valami, mintha éreznénk, fogy az időnk, a lehetőségünk és annyi nap, év vagy évtized van amit eltékozoltunk és veszni hagytunk magunk mögött. Aztán hirtelen, mindent akarunk: bepótolni az elvesztegetett időt munkában, családban, tanulásban, az Istennel való kapcsolatunkban. Azt reméljük, hirtelen, csupán attól, hogy vágyakozunk rá és megfeszítjük minden erőnket, máris virágzó lesz minden körülöttünk és bennünk. Kapkodunk, csapongunk, próbálunk megfelelni minden helyzetben, csupán az időt, ami a növekedéshez a legfontosabb, csupán azt felejtjük el.
A türelem keserű növény, tartja a mondás, de édes a gyümölcse. Leszakítjuk a gyümölcsöt éretlenül és nem értjük, miért nem édes és ízletes. Csalódottan félredobjuk, kitépjük, mert nem elég látványos és gyors a változás, a növekedés amit annyira vártunk.
Pedig az Isten türelmes velünk is. Még mindig türelemmel várja bennünk a növekedést. Időt hagy a változásra, arra, hogy állhatatosan tartsunk ki mellette, hogy ne adjuk fel a hitünket, reménységünket akkor sem, ha látszólag késlekedne áldásával, Lelkével az életünkben.
Legyetek tehát türelemmel, úgy, mint a földműves, a szenvedelmes kertész, aki türelmesen vár, mert tudja, hogy az eső, az áldás nem marad el, a kopár és élettelen idővel zöldellni és virágozni fog.
"S egy nap majd arra ébredsz, hogy a kert zöld színben pompázik… Már nem gondolsz vissza azokra a napokra, amikor a kert egy darab silány, kopár, barna föld volt, nem gondolsz az első gyep bátortalanul sarjadó pihéire, az első gyatra rügyfakadásra, annak az akkor csupa föld kertnek, amely most már valóban kert, hajdani szegényes, megindító szépségére." (Karel Capek: A szenvedelmes kertész)
Ez az áldás, ez a kegyelem, hogy a látszólag halott bennünk is életre kel, hogy egy szebb, igazabb, örökkévaló felé vezessen az ÚrIsten. Ámen