„És így ha szenved az egyik tag, vele együtt szenved valamennyi, ha dicsőségben részesül az egyik tag, vele együtt örül valamennyi. Ti pedig Krisztus teste vagytok, és egyenként annak tagjai.” (1Kor 12, 26-27)

2020 március idusán váratlanul vagy inkább felkészületlenül ért minket a vírus okozta bizonytalanság.
Olyanok voltunk, mint a vakok, akik hirtelen, egyik, percről veszítik el a látásukat és tapogatózva próbálják megtenni egyik apró lépést a másik után. Időnként elképzelem, milyen érzés lehet elveszíteni egy pillanat alatt minden támpontot, elveszíteni azt, ami az egyik legfontosabb érzékünk. A magabiztosság hirtelen semmivé válik, jön helyette valami egészen megfoghatatlan, kétségbeejtő bizonytalanság. Az addig természetes mozdulat kihívássá válik, és rájövünk, mennyire nehéz szavakkal leírni azt, amit addig a szemünkkel érzékeltünk, befogadtunk. Érthetővé vagy inkább érezhetővé tenni mások számára is azt, amit elvesztettünk, ami emlékként, érzésként maradt csak bennünk a tiszta látás elvesztése után.
Mint a vakok, úgy indultunk a furcsán érkező tavaszba. Nem értettük, hogyan történhet velünk, már-már a mindenhatóságra törekvő emberekkel. Hibáztattuk a kort amelyben élünk, magunkat vagy éppen az Istent. Lázadoztunk, kérdeztünk, megijedtünk és imádkoztunk a kegyelem Istenébe kapaszkodva. Mennyi érzés kavargott bennünk, amit megfogalmazni, kimondani sem tudtunk! Mennyi féltés, aggodalom, bizonytalanság amit a hirtelen megváltozott életünk hozott! Mint a vakok, akik tapogatóznak és próbálják megtalálni és tanulni helyüket az új helyzetben.
Aztán szépen lassan beletanultunk. Megszoktuk… Időnként lázadozunk, kimondva vagy kimondatlanul bosszankodunk, de beletörődtünk abba, hogy alkalmazkodnunk kell a megváltozott körülményekhez ha óvni akarjuk magunkat és egymást. 8 hónap és természetessé vált az arcunkat takaró maszk. Természetessé vált a távolságtartás, a bizonytalanság és a bizalmatlanság. Beletörődtünk, hogy még barátok között is furcsán méregetjük egymást és nem közelebb, hanem egyre távolabb lépünk minden találkozásnál. Beletörődtünk, mert felelősek vagyunk magunkért és egymásért. Elviseljük, pedig tudjuk, érezzük, hogy a lelkünk sérül minden egyes lépéssel amivel távolabb kerülünk egymástól. Szükségünk van érintésre, ölelésre, közösségre, baráti beszélgetésre, hangos nevetésre, hogy színek, élet vegyen körül minket. Nemcsak az érzékszerveinket, hanem a lelkünket is megérintve, mert ez a legfontosabb amivel érzünk: a lelkünk. Elveszíthetünk mindent, hallást, látást, de ha elveszítjük a lelkünket, hideg, érzéketlen, sötétté lesz minden körülöttünk.
Belefásultunk, talán már bele is törődtünk azzal, hogy szinte reflexszerűvé váltak a tavaszig elképzelhetetlen mozdulatok. Falakat húzunk magunk köré sokszor észrevétlenül közben ott van a kimondatlan vágy is bennünk, hogy a színek, formák, fények, a szabad lélegzetvétel, a kötetlen találkozások újra ott legyenek az életünkben.
Pál apostol szavai úgy adnak reményt, mint a kulcslyukon beáradó fény. Reményt, életet, bizonyosságot ad amikor falak mögé kényszerülünk, távol kerülve egymástól. Melegséget, érzést hoz akkor, amikor egyre inkább közömbössé, rideggé válunk egymás iránt a félelmeink, megváltozott körülményeink miatt.
Krisztus testének vagyunk tagjai. Benne mindig összetartozunk és együtt maradunk. Benne élünk, Belőle táplálkozunk, Ő jár át bennünket élettel és Lélekkel. Ha Benne hiszünk, ha Krisztusban megmaradunk, ha teljes, élő reménységünk van az Úrban, a legfontosabb érzékünket, a lelkünket nem veszíthetjük el. Megmarad bennünk az együttérzés, a szeretet egymás iránt, ugyanúgy érezzük egymás örömét és szomorúságát. Bár egyre hűvösebbé válik minden körülöttünk, a szeretet nem lesz rideggé, mert Krisztus melegsége, szeretetének lüktetése járja át tagjainkat, a Belőle táplálkozó, Benne növekvő életünket. Ámen