„De az Úr mellém állt és megerősített…” (2Tim 4, 17)

„Elmesélném Neked a zsákutcáimat,
A dicsőséges perceket, a nagy futásokat.
Elmesélném Neked a sírós álmokat,
A szíveket és kezeket, s hogy láttam csodáidat.
Elmesélném Neked, hogy ébredni nagyon jó,
Hogy ráncokat írnak a percek,
S hogy mégis itt vagyok.
Csak telepedj mellém Istenem!
Csak telepedj mellém Istenem!”

Néha-néha éppen úgy, mint Lázár Ervint, engem is meglátogat a szomorúság. Olyankor hagyom, „hogy felidézze minden: egy ferde tekintet, egy régi tárgy, egy poros fénykép, a szélfútta levelek, az eső, az eldübörgő vonatok zaja.” Ilyenkor az okát sem tudom, talán nincs is, csak mindazzal, amit hosszú időn át a lelkemben raktározok, egyszer csak megtelik, túlcsordul és szabadon áramlik a szomorúság. Tisztul a könnyeimen keresztül, hogy végül helyet adjon az érkező újnak. Kimossa az apró vagy nagyobb bosszankodásokat, a saját vagy éppen a mások terhét, fájdalmát, amit az én vállamra is raktak. A csalódásokat, a rohanást, fáradtságot, a nehéz perceket mikor belül, hangtalanul másokkal sírtam mások bánatán.

Amikor minden, amit magamba gyűjtök túl sok lesz, egyszer csak meglátogat a szomorúság. Először csak egy távolról jövő érzés, a vihar előtti csend. Előkúsznak a gondolatok, az emlékek, arcok, szavak és máris ott áll az ajtóban. Be sem kell, hogy engedjem, mert bekúszik a kulcslyukon, az ajtó alatt, először az orrom csiklandozza, aztán a szemembe bújik, hogy hatalmas könnycseppenként legördüljön az arcomon. Ha megkérdezik mi a baj, őszintén annyit tudok csak mondani, hogy semmi. Semmi és minden. Igazából semmi, mert legtöbbször nem a saját bánatom, nem a saját könnyeim, és mégis minden, mert másoké, az, amit megosztottak velem, szavakat, érzéseket, gyászt, bánatot. Ha már nincs hely, hát ki kell önteni, hogy ürüljön és helye legyen az újaknak. Ahogyan a könnycseppek gyűlnek a szememben, eszembe jut a fűszálon csillogó harmatcsepp, ami felnagyít mindent a közelében. Az egészen apró dolgok is jól láthatóvá váltak a vízcsepp nagyító lencséjében: a hangya vagy a katica szeme, a fűszál éle, az odatartott könyv lapjának betűje. Sokkal jobban látható minden, ha a cseppeken át felnagyítódik a szemünk előtt. A könnyeken át, amit a szomorúság hozott, minden sokkal tisztábban látszott. Peregtek az emlékek, az összegyűjtött élmények, arcok szavak és mire a cseppek az orrom tövében landoltak, máris kifelé indult a szomorúság. Sokáig nem maradhatott, érezte, hogy nincs helye bennem és nálam, időnként meglátogathat, még várni is fogom, könnyekkel tisztíthat, okozhat fájdalmat, de sokáig nem maradhat, mert mindig van, akiből erőt meríthetek. Mindig van bizalmam, hitem, reményem a szeretet Istenében.
„Elmesélném neked…” – énekeltük annyiszor ifjúsági órán, nyári táborok esti csendességében „...csak telepedj mellém Istenem!”
Kérnem sem kell, tudom, hogy ott van mellettem. Látja a könnyeim nagyítóján keresztül mindazt amit magamba zártam hosszú időn át. Lát mindent, amit a lelkembe rejtve hordozok. Látja az öröm és a bánat könnyeit, látja a megtérés, a bűnbánat legördülő cseppjeit. Tisztán látja a nagyító lencséjén át azt is, amit megfogalmazni sem tudok. Egyre közelebb jön és fényében a szürke ragyogó színekké változik, szavától a csüggedés élő reménnyé válik. Jelenlétében a szomorúság sietve távozik. Megtisztulás, elengedés, új lehetőség, ragyogó fényesség… Csak telepedj mellém Istenem!... Hát telepedj mellém Istenem! Ámen