„Jól vigyázzatok tehát, hogyan éltek; ne esztelenül, hanem bölcsen, kihasználva az alkalmas időt, mert az idők gonoszak.”
(Ef 5, 15-16)

„Torschlusspanik”, vagy ahogy magyarul mondanánk "életközepi válság". Sokan erre gondolnak, ha eljön az a pont az ember életében, amikor hirtelen rádöbben, hogy az előtte lévő évek száma lassan kevesebb, mint a már megtett út, és előbb-utóbb eljön a pillanat, hogy már nem természetes az erő, az egészség, a könnyen induló reggelek, a szűnni nem akaró energia. Kívülről úgy tűnik, hogy egyszerűen bepánikol a közeledő öregségtől. Bizonyítani kezdi az erejét, a fiatalságát, szinte betegesen próbál küzdeni az ellen, amin változtatni úgysem lehet: a múló idő és a saját mulandósága ellen. Az életutam nagyjából felénél engem is elfogott a vágy, hogy tegyek végre valamit magamért. Nem is annyira külsőleg, mert a ráncaimmal jól elvagyok, az őszülő tincseim kifejezetten szeretem, de kb. másfél évvel ezelőtt ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy rendszeresen mozogni kezdjek. Egyrészt azért, hogy amit lehet, megtegyek az egészségemért, másrészt, mert jót tesz nemcsak a testnek, de a lelkemnek is. Az egész napos feszültség helyét jóleső fáradtság veszi át a nap végén. Ha már a lehetőség a városban adott hozzá, elindultam egy profi edző és egy edzőterem irányába. Egyet tudtam: ugrálni nem fogok, mert úgy érzem magam közben, mint egy túlkoros víziló, így maradtak a súlyzók, gumiszalagok, Trx és más, szerintem vallatásnál is hatékonyan bevethető kínzóeszközök.
Amikor először körülnéztem a teremben, nem hittem, hogy valaha is képes leszek a növekvő súlyokat követve fejlődni. Időnként pánikolni kezdtem amolyan kapuzárásian, hogy leéltem az életem felét úgy, hogy nyomokban sem tartalmazok hasizmot, max. puhát és feleslegeset, és mire izomláz és hangos nyögés nélkül levánszorognék a lépcsőn, máris itt a következő megpróbáltatás. Eltelt néhány hét, mire egyre könnyebbnek éreztem a súlyokat. Lazán lóbáltam a „kettlebellt”, gyúrtam bicepszre és tricepszre, rutinosan csatoltam a bokasúlyokat, és összességében csak élvezet lett volna minden alkalom, ha nem lett volna ott a legnagyobb kihívás: elviselni és elhordozni saját magam.
Ez az, ami a leginkább megterhel és próbára tesz. Azok a gyakorlatok, ahol nincs szükség eszközre, csak saját magamra, hogy megtartsam, elhordozzam a saját súlyomat. Ilyenkor érzem a valóságot, hogy sok mindent elviselek, de magamat a legnehezebb.Lehet bármilyen külső teher rajtam, a saját gyengeségem, nehézkességem az, amit a legnehezebben viselek. Ez az, amit a legkönnyebben feladok. Azt, amikor szembe kellene néznem magammal, mindazzal, amitől nem tudtam megszabadulni. Ami lehúz, visszatart, ami akadályt gördít elém.
Úgy látni önmagamat, elfogultság nélkül, amilyen vagyok, egyáltalán nem egyszerű. Elhordozni azt, amin nem vagyok képes változtatni, mindazt ami kívülről terheli az életemet, könnyebb, mint a saját hibáimmal, a bennem lévő bűnnel szembesülni. Így vagyunk ezzel mindannyian: elviselünk sok mindent, legyen bármilyen nehéz, de saját magunkat sokszor mindennél nagyobb próbatétel. Beismerni, hogy van, amihez kevés az erőm. Belátni, hogy van, amihez túl gyenge vagyok. Őszintén felismerni magamban a rosszat, amely sokszor gerendaként takarja a tiszta látásomat.
Időnként az Úr megállít, hogy próbára tegye, mire vagyok képes. Van-e bennem elég erő szembenézni a saját valómmal igazán, leplezetlenül? Van- e kellő akarat, hogy meglássam a saját hibáimat ahelyett, hogy másokat hibáztatnék? Van bennem odaszánás, hogy elismerjem: egyedül én felelek magamért, a hitemből megtermett gyümölcsökért? Felismerem-e, hogy ha változást szeretnék magam körül, először saját magamban kell elkezdenem?
„Torschlusspanik” – a rádöbbenés, hogy az előttünk lévő idő minden nappal rövidebbé válik, hogy a múló perc soha nem tér vissza. Az alkalmas idő most van, ebben a percben, a kegyelmi időben. Adja az Úr, hogy érezzük a sürgető időt, hogy a változásra magunkban ne csupán a földi életért, hanem az eljövendőért is törekedjünk. Ámen