„...nem feledkezem meg rólad, íme, tenyerembe véstelek Téged.” (Ézs 49, 15-16)

A mai napon hivatalos mérésnek vetettem alá magam, és megállapítottam, hogy még mindig 161 cm a magasságom, jobban mondva az alacsonyságom. Házon kívül némileg korrigál a helyzetemen a cipőm sarka, de pont, ahol a leginkább szükségem lenne a hiányzó néhány centire, meglehetősen furcsán néznék ki a 8 cm-es magassarkúban. A konyha ugyanis egyáltalán nem az én méretemre lett tervezve. A szekrények felső polcait lábujjhegyen nyújtózkodva éppen csak elérem, de ha komolyan vadászatot indítok egy rég látott tányér vagy bögre után, kizárólag sámliról érem el. Így vagyok a dugicsokival is, amit férjem találékonyságának vagy inkább előrelátásának köszönhetően pont a felső polcra rejtett el.

Az autóban az ülést a legfelső pozícióba pumpáltam fel, és még így is nyújtózkodnom kell, hogy egy-egy kereszteződésben kilássak a különböző információs táblák felett vagy lehajolva alatt, mert valami országos összeesküvésnek köszönhetően szinte mindegyik az én szemem magasságában van. Az alacsonyságnak meglehetősen sok hátránya van. Előnyét kevésbé tudnám sorolni, de egyet biztosan: viszonylag könnyen találok olyan padot, amely tökéletesen alkalmas arra, hogy a lábam lógassam.

Erre még biztosan mindannyian emlékszünk, 170 cm felett és alatt, hogy gyermekként hányszor lógattuk a lábunkat egy padon vagy széken ülve időnként csak úgy, veszettül kalimpálva. Ha felnőtt fejjel azt mondja az ember, hogy a lábát lógatja, azonnal a pihenésre, semmittevésre, a tökéletes nemtörődöm kikapcsolódásra gondolna. Gyerekként a láblógatás teljesen mást jelentett. Maga volt az élvezet, ahogyan a levegőben hintázott a két apró láb. Sosem tudott nyugodni. Ha nem ugrált vagy szaladgált, ha éppen nem a porban gázolt vagy kavicsot rugdosott, hanem pihent, akkor is ritkán maradt mozdulatlan. Ha mást nem csinált, akkor legalábbis ütemesen kalimpált.

Időnként leülök és elhatározom, hogy most végre lábat lógatok. Nem beszélek, nem megyek, nem tervezek, nem sütök, nem írok, nem alkotok, csak úgy egyszerűen vagyok, nemtörődöm gondtalanul. Néhány perc és rájövök, hogy bár a lábam, a kezem tökéletesen érti és élvezi az örömteli helyzetet, valahogy a gondolataim képtelenek engedelmeskedni nekem. Míg minden más megpihen, a fejemben már születnek az újabb tervek, felidéződnek arcok, közelgő napok, feladatok, eszembe jut, mennyi mindenkit felhívhattam volna, kérdezhettem volna, és bár látszólag pihenésben vagyok, mégis van valami nyugtalanság bennem, mert a gondolataim mintha csak egy ág szélén ülnének, rendületlenül lógatják a lábaikat. Jóleső érzés ez, mert míg a testem megpihen, gondolatban sorra veszem azokat, akiket szeretek, féltek, akikért aggódok. Azokat, akik betegek vagy éppen felelősséget hordoznak a hivatásuk, vagy a nehéz döntéseik miatt. Míg rájuk gondolok, imádságban a gondviselő Isten tenyerébe helyezem őket, mert tudom, hogy ott vannak a legjobb helyen: mélyen a tenyerébe vésve, elválaszthatatlanul attól a szeretettől, amely mindig megtart és átölel bennünket. Szorosan, hogy el ne vesszünk, féltőn, mert tudja, hogy mennyire kicsik vagyunk. Látja, mennyiszer ágaskodunk kezünket a magasba nyújtva, a fénye felé nyújtózkodva, hogy elérjük Őt, a felénk nyújtott kezét, ahogyan egy gyermek a felnőttét. Hozzá képest, legyünk a földi életünkben bármilyen nagyok, mérhetetlenül kicsik vagyunk, de éppen ez adja meg azt az örömteli bizonyosságot, hogy kivétel nélkül mindannyian mélyen belevésve, kitörölhetetlenül elférünk az Isten tenyerében. Sosem feledkezik meg rólunk, íme, a tenyerébe vésett bennünket. Ámen.