„Mert megparancsolja angyalainak, hogy vigyázzanak rád minden utadon, kézen fogva vezetnek téged, hogy meg ne üsd lábadat a kőben.” (Zsolt 91, 11-12)

Tizenévesen az egyik kedvenc regényem Michael Ende, Momo című könyve volt. A kislány, akiről senki sem tudja, hogy honnan jött, elindul, hogy visszaszerezze az időt, amit a szürke urak elloptak az emberektől. Ő csupán azt veszi észre, hogy egyre kevesebbet látja a barátait, akik elmaradoznak tőle. Nincs idő a hosszú beszélgetésekre, folyton van valami sürgető, ami miatt menni kell és nincs idő, közben pedig egyre szürkébb, színtelenebb, komorabb lesz minden. Momo pedig elindul, hogy visszaszerezze az időt, amit észrevétlenül elloptak az emberektől.

Néhány hete kezdett motoszkálni bennem egy furcsa érzés. Minden évben lelkesen várom adventet, a karácsonyt, de az idén kedvetlenül gondoltam a közelgő ünnepekre. Ami biztos, hogy semmi sem lesz olyan, mint amilyen eddig volt. Belegondolni sem akarok, hogy talán Szenteste is üres lesz a templom. Elmaradnak az együttlétek, koncertek, gyertyagyújtások a főtereken, a forralt borozások, karácsonyi vásárok a vacogtató hidegben. Úgy éreztem magam, mint akitől elloptak valamit. Valamit, ami minden évben az enyém volt, nem több csupán, mint a megszokás, egy érzés, hangulat, de éppen ettől telik meg az ember szíve ilyenkor csordultig érzéssel, szeretettel.

Ahogyan minden évben, most is számba vettem az adventi díszeimet inkább gépiesen, mint a megszokott türelmetlen lelkesedéssel, de végül erőt vettem magamon és elhatároztam, hogy az otthonomból nem hagyom, hogy ellopja bárki vagy bármi a várakozás örömét. Ahogyan végignéztem az ablakpárkányon, megakadt a szemem egy angyalon. 17 évvel ezelőtt vettem egy karácsonyi vásáron. Fém ruhája már kissé megkopott, a feje is letört, de pufók arcán semmit sem halványult a kedves mosoly, ami miatt majd' 20 évvel ezelőtt magam mellé szegődtettem.

Angyal: égi küldött, Isten hírvivője, figyelmeztető, vigasztaló, reményt adó szavának közvetítője. Kinéztem az ablakon a szürkeségbe és azt kívántam, bárcsak küldene egy angyalt most is, hogy reményt adjon! Bár jönne, hirtelen megjelenne, fényt árasztana a novemberi szürkeségben, hogy hirdesse, velünk van az Isten! Lesz ünnepünk, adventünk, mert várhatjuk, sőt kell is várnunk, hogy megszülessen… talán most, végre egyszer nem a külsőségekben, hanem bennünk a Megváltó.

Egy angyal égi jel, ha hirtelen, váratlanul megjelenne, minden sokkal egyértelműbb és reménytelibb lenne.

Aztán hirtelen megjelent. Pont, amikor kértem, vártam, éppen amikor elcsüggedtem. Ráadásul egészen közel, sőt, több mint 5 éve mindennap itt volt velem. Böröczky Bulcsú fotóján a boglári templomunk jelent meg madártávlatból. Néhány héttel ezelőtt egy Tv műsorban beszélhettem a Nagy Tamás tervezte épületről. Elmondtam mindent, amit 5 év alatt olvastam, hallottam, éreztem vele kapcsolatban. Többek között azt is, hogy fentről nézve keresztet formáz a templom hajója az oldalra nyúló két szárnnyal, de Bulcsú fotóját látva hirtelen mellbe vágott a felismerés, hogy nem kereszt, hanem angyal jelenik meg számomra világosan, egyértelműen. Az égi jel mindig is itt volt velem, bár annak, aki nem tud elszakadni a földi valóságtól, láthatatlanul, észrevétlenül. Hiszen ritkán adatik meg, hogy egészen más perspektívából lássuk magunk körül a világot. Számunkra ez a valóság, amit kézzelfogható távolságban érzünk és tapasztalunk: a betegség, a bizonytalanság, aggodalom, a harag, hogy új irányba kell igazítani az életünket. Számunkra a valóság, hogy elloptak tőlünk valamit, és egyre ritkábbak a találkozások, a jóízű beszélgetések. Számunkra a valóság most a hiány, hogy bizonyosan más lesz most ez az ünnep.

Miközben háborgunk, csüggedünk, aggódunk, haragszunk, vádaskodunk, az Isten jeleket küld az életünkbe. Folyamatosan szól, biztat, kísér, figyelmeztet bennünket. Egész életünkben jelen van, miközben mi nem látunk túl a saját korlátainkon. A szemünkkel látunk, de nem a lelkünkkel, nem a hitünkkel, pedig az Úr vigyáz ránk, kézen fogva vezet minket, hogy végül mindannyian meglássuk Őt és eljuthassunk a dicsőségébe.

Az angyalok közöttünk járnak. Az Isten küldöttei, üzenetének hordozói. Ott vannak a biztató, bátorító szavakban, az ünnep közelgő fényében, a távollévő szeretteinkben, ott van az angyal a boglári templomtetőben, és számomra akkor, ott a szomorú kesergésemben ott volt a fotósban, akin keresztül abban a percben megszólított, reményt adott az Úr Isten. Ámen