„Minden test csak fű, és minden szépsége, mint a mezei virágé. Elszárad a fű, elhervad a virág, de Istenünk igéje örökre megmarad.” (Ézs 40, 6, 8)

Dacolva a novemberi hideggel, az utolsó dáliáim rendületlenül virítottak a kertben. Nyár elején törpedáliaként vettem a magokat, szórtam szegélynek, a virágládákba, cserepekbe, de hamar kiderült, hogy nemhogy törpének nem nevezhetők, de a nagyok között is igen termetesre nyúltak ahogyan színes fejükkel virítottak az apró cserepekben és az ágyásban. Nem szerettem őket. Egészen alacsonynak kellett volna maradniuk bájos kis virágfejekkel, de úgy pöffeszkedtek egyre terebélyesedve, hogy a talajtakaró rózsámnak csak sejtettem, hogy hol van a számára elrendelt helye. Amíg a napraforgó, liliom, rózsa nyílt a kertben, igyekeztem tudomást sem venni a dáliákról főleg, hogy a termetükhöz képest csupán apró virágokkal örvendeztettek meg. Ahogyan teltek a hónapok, a napraforgó magot érlelt, és száradtan hajtotta le nehézzé vált fejét. Szépen lassan lehulltak a rózsák utolsó szirmai is, az egynyáriakat száradásra ítéltem és a kert egyértelműen az egyre gyérülő, téli álomra készülő őszi arcát mutatta. A lombtalan kopárságban csupán a dáliák álltak vigyázzba büszkén, töretlenül. Nyári zöld lombjaik között viruló sárga, narancs, lila és fehér virágot bontottak pontosan úgy, mint akik nem akarnak engedelmeskedni a hidegnek, a közelgő télnek, hanem inkább az örök nyárban maradnak dacolva a mulandósággal. Eszembe jutott, hogy milyen ragyogó csokrot köthetnék belőlük még egyszer, talán az idén utoljára. Mennyi derűt, fényt, színt hozhatna még a szobába vagy éppen az oltárra örök élet vasárnapjára. Majd reggel… addig hadd viruljanak odakint. Majd reggel, ha bőven lesz időm, levágom az utolsó virágait.

Eljött a reggel, éjszaka pedig a fagy. A dáliáim mind egy szálig fagyottan kókadoztak az ágyásban. Az előző nap pompája, színe, ragyogása odalett. Nem kellett több, mint egyetlen fagyos éjszaka.

Ha… Ha ott lettem volna. Ha nem várok, ha megyek, ha megteszem, akkor abban a pillanatban. Ha jobban figyelek, ha többet törődök, ha nem szalasztom el a pillanatot…

Egész életünket megkeseríti az elszalasztott lehetőségek sora. A „Mi lett volna, ha…” zsákutcába kergető, kínzó mondata.

Miközben tudjuk, hogy a pillanat, a perc, amit megélünk soha nem tér vissza, mégis halogatunk, várunk, hallgatunk, maradunk, pedig az élet olyan rövid. Néhány év vagy hosszú évtizedek sora, olyannak tűnik, mint egyetlen röpke pillanat.

Ilyen az ember élete is: elég egyetlen fagyos éjszaka, és mindent elvehet tőlünk. Egészséget, erőt, életet. Miért hisszük olyan biztosan, hogy van még időnk? Miért gondoljuk büszkén, töretlenül, hogy örökké élhetünk itt a földön? Míg halogatunk, várunk, hallgatunk, lassan elmúlik az életünk, mert nincs itt maradandó városunk, nincs igazi otthonunk a földön.

„Minden test csak fű, és minden szépsége, mint a mezei virágé. Elszárad a fű, elhervad a virág, de Istenünk igéje örökre megmarad.”

Ez az ige pedig az evangélium, az örömhír, hogy az Isten Úr az élet és halál felett, hogy a veszteség, a gyász, fájdalom elkísér az életünkön át, de Krisztusban örök élet, üdvösség vár ránk. Ámen