„Maradjanak a szívedben azok az igék, amelyeket ma parancsolok neked. Ismételgesd azokat fiaid előtt, és beszélj azokról, akár a házadban vagy, akár úton jársz, akár lefekszel, akár fölkelsz! Kösd azokat jelként a kezedre, és legyenek fejdíszként a homlokodon; írd föl azokat házad ajtófélfáira és a kapuidra!” (5Móz 6, 6-9)

15 évvel ezelőtt került a kezembe Joanne Harris, Szederbor című regénye. Abban a néhány napban, bármit elolvastam volna csak, hogy gyorsabban teljen az idő.

4 héttel a vártnál korábban érkezett a nagylány, és mivel a közelben nem volt hely, Zalaegerszegre vitték a koraszülött-intenzívre. Akár gyalog is utána mentem volna, de a kórház nem engedett, várnom kellett öt napot, mire elbocsátottak és utazhattam végre ahova akarok. Öt nap egyedül úgy, hogy mindenki az újszülöttjét csodálja. Elkeserítő, idegőrlő várakozás volt. Bármit megtettem volna, hogy gyorsabban teljen az idő, hogy kikapcsoljam a külvilágot, a gyermeksírást, a gondolkodást, aggódást, így a könyvekbe menekültem. Kölcsön kaptam és olvasni kezdtem a gyönyörű borítójú kötetet. Rabul ejtett, egy nap alatt elolvastam és alig vártam, hogy jöjjön a folytatás és egy újabbat a kezembe vehessek. Az „Ötnegyed narancs” volt a következő az azóta kedvenc írónőtől.

Újra és újra felbukkant a regényben egy szakácskönyv, amolyan családi album, receptgyűjtemény. Lapjainak szélén jegyzetekkel, melynek nyomán felidéződtek emlékek, ízek, érzések, egybefűzve egy család időnként szomorú történetét. Eszembe jutott, hogy mennyi mindent elfelejtettem már abból, amit családunkról hallottam. Abból, amit gyerekkoromban mesének hittem, pedig maga volt a sokszor rideg valóság: nélkülözés, kitelepítés, háború… és mégis akkor egyfajta varázsnak éltem meg, ami bearanyozta a múltat elfedve mindazt, ami fájó emlék lehetett csupán. Aztán ahogyan elmentek ők, a dédszülők, nagyszülők, magukkal vitték a régmúlt meséket. Nem maradt nyoma, csupán gyermekkori élmények, gondolatok foszlányán. Elfelejtett ételek, receptek, gondolatok, emlékek, mint üres lapok maradtak a családunk képzeletbeli albumán. Közben minden megváltozott. A szokások, a családi hagyományok a múlt egy darabjai lettek csupán, és ahogyan az ember keresi a helyét, a kapaszkodót minden egyes változásnál, úgy próbáltam én is új hagyományt teremteni az elfelejtett, elvesztett nyomán. 10 évvel ezelőtt így kezdődött az adventi anya-lánya sütés. Egy héttel az első vasárnapja előtt, elkezdtük telesütni az egyre szaporodó fémdobozainkat. Hajnalban összeállítottam a tésztát, délután pedig, mikor a nagylány hazaért, szaggattunk, lekvároztunk, csokimázaztunk, díszítettünk és oda is égettünk. Történhetett bármi, 10 éve minden adventre ugyanígy készültünk és készülünk. A sütik gyarapodnak, a szereplők változnak. A nagy megunja, a kicsi lelkes és élvezi, a receptek pedig gyűlnek egy gyönyörű kék színű könyvben, hogy emlék maradjon, meglegyen, hogy sose felejtse és talán tovább vigye egyik leányzó, vagy akár mindkettő.

Milyen könnyen felejt az ember! Felejti a múltat, a hagyományokat, a gyökereket, és felejti a hitet azt, ami nagyszüleinknek, dédszüleinknek mindennél fontosabb volt. Ahogyan mesének tűnik a mi gyermekeinknek a térdig érő hó, a szánkózások emléke, ugyanígy feledésbe merülhet az Isten mentő szeretete, oltalma, kegyelme, ha nem emlékszünk és emlékeztetünk. Ha elengedjük, kitöröljük, elfelejtjük a megváltozott körülményeink nyomán. „Írd fel! Ismételd! Beszélj róla!” Milyen egyszerű is lehetne!

Most, ebben az évben talán új hagyományok íródnak. Távol zajtól, világtól, nyüzsgéstől és távol a közösségektől lehetőségként is megélhetjük ezt a helyzetet, beszélhetjük, írhatjuk, ismételhetjük, hogy végtelen irgalmával és kegyelmével megtart szeretetében az ÚrIsten. Ámen