„Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3,16)
20 éves lelkészi szolgálatom alatt talán még sosem volt olyan adventi vasárnap, amikor teljes nyugalomban állhattam a konyha közepén és torkom szakadtából énekelhettem. Szokatlan, vagy inkább furcsa ez az állapot, de talán mindannyian kicsit bizonytalanul éljük meg a jelenlegi helyzetet. Ami biztos, hogy pontosan úgy, mint az elmúlt 20 évben, most is ünnepi díszben a lakás, égnek a gyertyák, a fények, a sütő pedig ontja a meleget, hiszen várja, hogy pirosra süljön benne az újabb adag sütemény. Közben, ahogyan minden évben, hangulathoz illő zenét hallgatok, vagy inkább dúdolok (jó hangosan, teli torokból), mert az egyik nagy kedvencem magával ragadott: Ghymes, Mária altatója című dala. Ellenállhatatlanul vonzza az embert az éneklésre. Kívülről fújom a szövegét, egy személyben vagyok énekes, dobos, vokalista, háttértáncos pont úgy, mint néha vezetés közben magányosan ülve az autóban. Minden évben ugyanaz… ugyanaz az advent, ugyanaz a fény, ugyanaz a zene, de mégis más. Az idén minden más. Nem ugyanolyan a várakozásunk, nem ugyanolyan a fényekbe tekintve a békességünk, az otthon jelentősége és ma nem ugyanolyan a dal sem, mert folyton visszatér bennem visszhangozva néhány sora:
„Zöldellik ágacska - a keresztfád,
Ébred a magocska - töviskoronád,
Szeretne mégis ez a világ,
Szerethetne mégis ez a világ.”
Mennyire könnyű szeretni, ha minden rendben van. Ha minden úgy történik, ahogyan remélem, várom. Könnyű szeretni, ha nem kell küzdeni, gondokon, nehézségeken túljutni, de amint teher nehezedik az ember vállára, amint félelem, váratlan és kiszámíthatatlan helyzetbe kerül, máris nyilvánvaló lesz, mennyire elég a szeretete. Az, amely nem akarja a saját képére formálni a másikat. Nem érdek mozgatja, nem csupán a maga hasznát keresi, hanem önzetlenül, tisztán, egyszerű természetességgel ragaszkodik a másikhoz. Amilyen az egymás iránti, olyan a Krisztus iránti szeretetünk is. Amíg minden rendben van az életünkben, elégedettek, erősek, egészségesek vagyunk, addig könnyen imádkozunk, hiszünk, szeretünk, de a bizonytalanban, a teher alatt kiderül, hogy mennyire volt önzetlen és erős a Krisztushoz való ragaszkodásunk. Akkor is pontosan úgy érezzük a hálát a szívünkben, ha nem öröm, hanem nehézség jön az életünkbe? Akkor is tudunk őszinte szívvel Hozzá térni és kimondani, hogy legyen meg az Ő akarata?
„Szerethetne mégis ez a világ.” MOST a félelmek, bezártság, egyedüllét, betegség idején… Soha nem volt az életünkben ekkora jelentősége az adventi várakozásunknak, az Isten iránti szeretetünk, hitünk próbájának, mint most. Ő már előbb szeretett minket. Egyetlen Fiát küldte a földi életbe és a halálba értünk. Már akkor szeretett, amikor az istálló mélyén megszületett, zöldellt az ágacska, hogy egyszer keresztfája legyen, ébredt a magocska, hogy koronája legyen tövises koszorúja. Az Isten már megmutatta, hogy mindennél jobban szeret bennünket. Akkor is szeret, ha semmi sincs rendben bennünk és velünk. Szerette a világot akkor is, amikor elfordult tőle és számtalan sebet ejtett saját magán. Az Isten már megmutatta szeretetét. MOST rajtunk a sor, szerethetnénk mégis a gyermeknek született mindenség Urát. Ámen.