„Boldogok, akik nem látnak és mégis hisznek!” (Jn 20,29)

Hányféle méretben kapható csillagszóró?

Ha ez egy kvízműsor mindent eldöntő kérdése lenne, majdnem biztos, hogy megnyerném a főnyereményt. Szinte minden méretben és formában akasztottam már szenteste délutánján karácsonyfára. Ecsenyi szolgálatom éveiben visszatérő program volt az „Elfelejtettük a csillagszórót, na, most honnan lesz? „ elnevezésű vadászjáték. A szabályok egyszerűek: a helyi kisbolt bezárt, a távolabbi is mire odaautózunk, de hagyomány, hogy a szentesti Istentiszteleten a „Csendes éjt” sötétben, gyertya és csillagszóró fényében énekeljük. Az egyetlen lehetséges megoldást választottam, szó szerint összekunyeráltam, és kinek mi volt otthon, az került a templomi karácsonyfára. 15 és 70 cm között bármi előfordult, de még kör vagy éppen szívecske alakú is. Volt, amelyik sokáig ragyogott, szórta szerte széjjel a varázslatos szikrákat és volt, amelyik csupán felragyogott, de gyorsan el is égett. Hosszan vagy röviden, szikrázón fellobbanva és hamvába hullva… mindegy is volt, mindenhogy csoda volt és mosolyt varázsolt mindenki arcára az ezernyi csillag tündöklő fénye. Az illat, ami utána maradt szinte beleivódott az ember orrába. Ha csak beszélünk róla, rágondolunk, máris könnyedén felidézzük, szinte érezzük jellegzetes illatát. Pillanatnyi boldogság, ennyi csupán a fénye, mégis sokáig él az emlékeinkben.

Visszatérő programunk – nemcsak advent idején – egy másik „vadászjáték”, amiben hajszoljuk, űzzük a boldogságot. A szabályok egyszerűek: szerezd meg, vedd meg, jár neked, kell neked, ha megkapod boldog leszel, csak te számítasz, csak te vagy a fontos, más senki sem! Egyre jobbak vagyunk ebben a játékban. Hajszoljuk a boldogságot, amely pontosan úgy, mint egy kicsi kis csillagszóró, fellobban, boldoggá tesz, de rögtön elég, hamvába hullik és nem hagy mást, mint feketeséget. Keressük, hajtjuk a következőt, és nem vesszük észre, hogy minél inkább kergetjük a saját vágyunk szerinti boldogságot, annál messzebbre űzzük magunk elől. Mint ezernyi csillag ragyog, boldoggá teszi az életünket egyetlen pillanatra, hosszabb vagy rövidebb időszakra, de gyorsan eloszlik csak emléket, illatot hagyva maga után.

Az örökké tartót keressük, de a mulandót akarjuk megragadni. Vágyunk arra, hogy soha ne múljon a boldogságunk, de abba kapaszkodunk, ami tünékeny és nem az örökkévalóságra rendeltetett. Azt hisszük, a tökéletes, jó élet adna boldog elégedettséget, de érezzük azt is, hogy ez mindig egy vágy marad csupán. Soha nem lesz tökéletes az életünk, de lehet boldogságunk a tudat, hogy sosem vagyunk egyedül. Van áldás, amely kíséri az életünket, döntéseinket. Van Istenünk, aki kitart mellettünk a küzdelmeinkben. Van reménységünk, hogy egyszer eljön az Isten országa, ahol nem lesz betegség, nélkülözés, halál, hanem a boldogság mint egy soha ki nem hunyó csillagszóró, örökké ragyogni fog. Ez nem boldogság? Igaz, ez sokkal több annál: mindent átfogó, mindenben reményt adó, mindenen átsegítő bizonyosság. Boldogság abban, amit nem látok, de teljes szívemből hiszem. Ámen.