„Az angyal ezt mondta nekik: Ne féljetek! Íme, nagy örömet hirdetek nektek, melyben része lesz az egész népnek.” (Lk 2,10)

Meglátni és megszeretni: időnként furcsa és érthetetlen módon olyan dolgokat, ami másnak jelentéktelennek, értéktelennek tűnik. Miközben reggel a tükör előtt egy utolsó pillantást vetek magamra, néha eltűnődöm, hogy meglehetősen egyedi vagy inkább különc az ízlésem. Itt van rögtön a piros kabát, amelyet kifejezetten nekem terveztek, legalábbis szerintem, de más talán soha nem tenne benne egy lépést sem. Nyakláncok, fülbevalók, amit másnak eszébe sem jutna megvenni, nemhogy hordani, én mégis élvezem, hogy tökéletesen passzol legalább egy sálamhoz, meg vele együtt hozzám is. Így voltam ezzel az egyszerű kis rajzzal, amit aztán az iskolánk ablakára is festettem: megláttam és megszerettem. Az egérke vagy talán kutyus arcán a félelemmel vegyes örömöt, a mindenen átragyogó boldogságot, ahogyan rápillantani sem mer a szikrázó fényességre, és mégis mindennél örömtelibb, nagyobb élmény a számára. Eszembe jutott az érzés, amikor először láttam tűzijátékot. Összerezzentem minden egyes robbanásnál, behunytam a szemem a villanásnál, és csak apró foszlányokat láttam belőle az izgalommal teli félelemtől, de arra emlékszem, hogy hatalmas öröm, szinte földöntúli boldogság volt a gyermeklelkemnek. Pont, mint ennek az apró kis egérnek a csillagszóró.

Ahogyan festettem az iskolánk ablakára, a karácsonyi történetre gondoltam. Azokra a pásztorokra, akik egyszerűen élték életüket a pusztában. Minden nap ugyanúgy, minden nap ugyanazt. Nem vártak nagy csodát, nem vártak talán hatalmas változást sem, csak végezték a dolgukat, őrizték a nyájat és nem szerettek volna semmi mást, mint tiszta, egyszerű életet, éppen eleget a megélhetéshez. Nem voltak előkelők, sem különlegesek, nem olyanok, akikkel hatalmas csodák történnek. Van aggodalmuk, egyszerű örömük, nehézségük, kötelességük és tudják, hogy ennyi az, amit várhatnak az életüktől. Hétköznapi emberek, mint amilyenek mi vagyunk. Akik talán feladtuk már a reményt is, hogy a csodák megtörténhetnek akár velünk is.

A hatalmas fény betölti és űzi a sötétet az éjszakában. A pásztorok félve, reszketve takarják el a szemüket, pedig angyalok kara, mennyei lények sokasága tölti be az eget. Angyali hangon énekelnek és az egyszerű emberek ránézni sem mernek, pedig a legnagyobb boldogság, a mindennél nagyobb öröm tölti be a szívüket. Ragyog a szívük, ujjong a lelkük, bár talán csak apró foszlányokat látnak az izgalommal teli félelemtől. Ők, az egyszerűek, a jelentéktelenek, a szegények az Isten szemében különlegesek lesznek. A csoda velük is megtörténhet! Akkor, amikor nem várják, mikor már a reményt is feladják, mikor beletörődnek a sorsukba, az életükbe, az Isten megmutatja, mennyire más, mennyire különc az Ő „ízlése”: meglátja és megszereti azt, aki más számára észrevétlen. Azokhoz szól, akikhez másnak szava sincs. Oda küldi, ott születik meg egyetlen fia, ahol embernek helye nincs. Azokat szólítja meg, akik mások szemében jelentéktelennek, értéktelennek tűnnek. A peremen levőket, messzire sodródtakat, akik már minden reményt feladtak. Akik senkinek sem számítanak, az Isten szemében ők lesznek mindennél értékesebbek. Csodák vannak, történnek, körülvesznek... Akár bennünk is, velünk is, általunk is… Van reményünk, csak bízzatok! Ne féljetek! Ámen