„Bizony, mondom néktek, ha meg nem tértek, és olyanok nem lesztek, mint a kisgyermekek, nem mentek be a mennyek országába.” (Mt 18,3)

Azt mondják, azon látszik, hogy öregszik az ember, hogy egyre gyakrabban kezd el nosztalgiázni. Hát, ha így van, éveket öregedtem egyetlen délután alatt, ahogyan régebbi fotókat keresve görgettem a telefonom galériáját. Szinte percenként tört rám a döbbenet és a felismerés: milyen kicsik is voltak! Mennyit változtak néhány év alatt ők, akiket nem is olyan régen még a karomban ringattam. Elnézve a 4, már nagy és már nem is annyira kicsi gyermekeim fényképeit, rám törtek az emlékek és nosztalgiázni kezdtem. Egyrészt azon, hogy mennyire gyorsan telik az idő, másrészt azon, hogy mennyit változtak, formálódtak az évek alatt, hogy milyen gyorsan elmúlik az a ráhagyatkozás, amivel ránk, szülőkre tekintenek. Önállóak, néha már túlságosan is, főleg a legkisebb, aki fantasztikus kreativitással kitalálja és megvalósítja a jobbnál jobb ötleteit. Van, hogy csak kísérletezik: kipróbálja, hogy egy egyszerű grafitceruzával ki lehet-e lyukasztani a fitneszlabdát, aztán közli, hogy igen. Bezárkózik a tető alatti kis helységbe, ahogyan mi nevezzük, manó lyukba és alkot rendületlenül: szétvágja az összes csillámos dekorgumimat és tűzőgéppel a babáira erősíti. Így jár a gumiszalag, a kinőtt ruha, a babák pedig újabb és újabb ruhakollekcióval gazdagodnak. Szappannal felmossa a fürdőszobát, persze hozzáadott víz nélkül, vág, ragaszt, rajzol, filozofál néha felnőtteket megszégyenítő okossággal. Éppen ma 6 éves lett. Elnézve a képet, ami néhány hónappal azután készült, hogy Balatonboglárra költöztünk, Raffaello pufók kis angyala jut eszembe, bájosan a távolba meredve, állát a karján pihentetve.

Emlékszem, ahogyan levette a könyvet a polcról. Kinyitotta, az ágyra fektette és olyan elgondolkodva lapozta, mintha másfél évesen minden szavát ismerné. Egy Biblia volt. Vékony lapjai zizegtek az ujjai között. Lapozta, nézte hosszan, aztán mint egy kék szemű angyalka, megpihent, mintha elgondolkozna rajta. Abban a pillanatban, de sokszor azelőtt, és azóta is érzem azt, hogy a gyermekek többet tudnak a hitről, Istenről, mint mi, akik felnőttnek érezzük magunkat. Sokkal többet értenek a szeretetből, törődésből, gondviselésből, mint mi, akik azt hisszük, a múló évek alatt a legtöbb tudást magunkba szívhattuk. Ők még tudnak őszinték lenni, őszintén sírni, és örülni. Nem rejtegetik a fájdalmukat, ha baj, félelem, ijedtség éri őket, hanem azonnal futnak a szüleikhez elmondva a panaszukat.

Vajon a ragyogás a szemekből, amivel a legkisebb dolognak is örülni tudnak hova tűnik, mire felnövünk? Ők még nem törődnek külsőséggel, megfelelési kényszerrel, csupán élik az életet kihasználva minden percét a boldogságra. Egyetlen biztos pont van számukra, akihez örömben, bánatban mindig visszatérnek: a felnőtt, akiben feltétel nélkül bíznak, akitől mindent várnak, kérhetnek bízva abban, hogy meghallja és nem feledkezik meg a kérésükről. Olyanná lenni, mint a kisgyermekek. Ennyit kér tőlünk az Isten. Biztos pont akar lenni a számunkra, akihez mindig visszatérhetünk. Őszinteséget vár, amivel nem elrejteni, hanem a kezébe helyezni szeretnénk az örömünket és a nehézségeket. Bizalmat, amely tudja, hogy mindennel, amit tesz vele az Atya, célja és terve van. A ragyogást akarja látni a szemünkben, amivel a legkisebb dolognak is tudunk örülni és tudjuk neki megköszönni. Azt szeretné, hogy olyanná legyünk, mint a kisgyermekek, akik sokkal többet tudnak Róla, mint mi, akik azt gondoljuk, felnőttek lettünk. A kicsik, még ha nem is ismerik, de értik a Biblia minden szavát, a szeretet nyelvét, az örömöt, biztatást, gondviselést.

Elnézve a képen a pufók kis angyalt, a vörös hajával, tiszta kék szemével, hiszem, hogy igazi angyal ő, ahogyan minden kisgyermek. Hírvivő, aki az Isten örök üzenetét hordozza. Azt, hogy Atyánk ő, aki nem feledkezik meg soha szeretett gyermekeiről. Ámen