„Ha haragusztok is, ne vétkezzetek: a nap ne menjen le a ti haragotokkal!” (Ef 4,26)
Durci van. Kivételesen nem nálam, hanem a lányoknál, akik az imént vesztek össze annak rendje és módja szerint. Volt sírás, hátat fordítás, párnába fúrt arccal hüppögés, ne szólj hozzám, ne nézz rám… pont, mint ahogyan a nagykönyvben meg van írva. Kis idő múlva, mint egyfajta demarkációs vonal, leültem hozzájuk a kanapéra. A kicsi hozzám bújt, a nagy babarózsaszínbe öltözve a sarokba, a fegyverszünet megköttetett, de még mindig durci van. Hogy oldódjon a feszültség, beszélgetni kezdtünk a Mikulásról, akit soha sem látunk, mert mindig titokban jön, aztán az angyalokról, akik már most készülnek, hogy karácsonykor a fa alá rejtsék az ajándékokat. „Én már láttam ám igazi angyalt!” – szólt mosolyogva a tegnap óta 6 éves. „Gyarmaton, amikor ti nem voltatok ott. Állt, mosolygott és integetett nekem.”
„Tényleg, és hogy nézett ki az az angyal?” – érdeklődött unott és kissé flegma módon a fél év múlva 16 éves.
„Hát, pont olyan hosszú és göndör haja volt, mint neked, Boró. Nem volt sovány, inkább olyan, mint te, Boróka és a ruhája babarózsaszín volt, olyan színű, mint a tied. Nagyon szép angyal volt, pont olyan, mint te.”
A nagy végignézett magán, enyhe önkritikával, de jólesőn nyugtázta, hogy a durcás húga angyallá léptette elő. A béke megköttetett, a sötét fellegeknek nyoma veszett, ragyogott a nap mintha mi sem történt volna. Ennyi volt, néhány perc volt, csak az kellett, hogy valaki elkezdje, legyőzze a büszkeséget, a dacot, sértést, bántást és hagyja, hogy növekedni kezdjen benne a szeretet.
Vajon ki kezdi és ki fejezi be, ha a felnőtteknél „durci van”? Meddig vagyunk képesek táplálni, növeszteni magunkban a haragot, és mikor jön el az a pont, amikor azt mondjuk, hogy a büszkeségnél sokkal többet ér a szeretet?
Sokszor, mint egy vulkánban, fortyognak bennünk az érzelmek, indulatok, bántások, sérelmek, bántó szavak. Belül mint a tűz emésztenek és kitörni készülnek, hogy a feszültség végre szűnjön bennünk. Ha robban, mindent éget körülöttünk fájó sebeket ejtve. Nyomokat hagyva hosszabb vagy rövidebb ideig, kettétörve barátságokat, családi kötelékeket, bizalmi kapcsolatot.
Olyan egyszerű a gyerekeknél: egyik percben örök harag, a másikban tökéletes béke, mert a szeretet fontosabb a haragnál, a közösség, a társ, a barát fontosabb az indulatnál. Akit szeretünk, arra sokáig nem tudunk haragudni. Aki fontos a számunkra, annak a kezét nem tudjuk végleg elengedni. Érte félreteszünk büszkeséget, sértett dacot, önzést, és a sebeket, amit az indulataink okoznak, szépen lassan gyógyítani kezdjük. Először lesz a csend, és az Isten, mint egy demarkációs vonal, mellénk telepszik. Eszünkbe juttatja, hogy a bűneink miatt haragot érdemelnénk, de mégis a szeretetet engedte növekedni. A gyermekben, aki az első karácsonyon megszületett, és az életét adta váltságul a bűneinkért. A sértéssel, haraggal, önző daccal, bennünk fortyogó indulattal, a szavakkal, melyek bántanak, fájdalmat okoznak, sebet ejtettünk rajta. Öt sebet, hogy Ő hordozza el azt, amit jogosan viszonozhatna. Bűnhődött, hogy ne kárhozatunk, hanem életünk legyen. A dicsőséget, hatalmat tette félre a Mindenség Ura, mert ennél is többet ér számára az irántunk érzett szeretet. Az életét adta értünk, pedig bántjuk, fájdalmat okozunk egymásnak és neki. Tudunk-e ennél sokkal kevesebbet odaadni: büszkeséget, sértettséget, dacot azért, hogy békességünk legyen másokkal és Vele?
Durci mindig van és lesz is, de vajon ki kezdi és ki fejezi be? Talán én, vagy te? Vagy az, akiben nagyobb a megbocsátó szeretet?
„Ha haragusztok is, ne vétkezzetek: a nap ne menjen le a ti haragotokkal!” (Ef 4,26)
Ámen