„Mint a bárány, ha vágóhídra viszik, vagy mint a juh, mely némán tűri, hogy nyírják, ő sem nyitotta ki száját.” (Ézs 53,7)
Már megint a bárányka. Az a legkisebb valahogy mindig leesik. Már mindennel próbáltam: Technokol, faragasztó, pillanatragasztó… az ujjamat erősen rögzítette egymáshoz, de az a bárányka, az az egy, csak nem akar a helyén maradni.
Advent első vasárnapja előtt kicsomagoltam a karácsonyi piramist a dobozából, hogy a nappali dísze legyen éppen úgy, mint az elmúlt 27 év minden angyaldalos ünnepén. Csalódottan láttam (ahogyan az elmúlt 10 év mindegyikén), hogy a kisbárány megint az oldalán fekszik jobb sorsra várva. Deja vu érzés fogott el: tavaly pont így ültem a kanapén és próbáltam megtalálni a pontos helyét a pásztorok között, hogy lábacskáival stabilan állhasson, de valahogy mindig elcsúszik. Talán csak én nem tartom elég erősen, de bármit teszek, sehogy sem akar megállni a pásztorok lábánál. A 6 éves kicsi lány mellém telepedett és koncentrálva nézte a műveletet. Próbáltam forgatni a fából faragott gyapjas jószágot, de háttal nem követheti a pásztorokat a sorban, a hátsójára sem ültethetem még akkor sem, ha úgy nagyobb lenne a ragasztó felülete, de azokon a vékony lábakon valahogy mégsem akart megállni. „Anya!” – szólalt meg az óvodás asszisztensem. „Lehet, hogy nem ott van a helye. Ragaszd most az angyalok közé!”
„Angyalok közé? Hogy nézne ki a bárány az angyalok között?” – adtam hangot hevesen a felháborodásomnak. A helye itt van, a pásztorok mellett. Hiányzik, üresség marad, ha a bárányt az angyalok közé helyezem.
„Mint a bárány, ha vágóhídra viszik…” Ézsaiás próféta jövendölése több száz évvel Jézus születése előtt hangzott el. A fogságban szenvedőknek a reményt hirdette, hogy eljön a szabadító, a Messiás, aki dicsőséget, szabadságot hoz az Isten népének. Évszázadokon át várták a diadalt, a csodát, a világrengető égi jelet, a dicsőséges szabadítást, de csupán egy gyermek született. Egyszerűen, szegényen, akinek az ereje nem a pusztító fegyverekben, hanem a szívében, az irgalmas szeretetében rejlett. Csoda volt, az Isten volt, de nem volt helye a világban. Bárhová is ment, bármennyi jót is tett, a fényét nem tudta befogadni a világ sötétsége. Megvetett volt, kitaszított, aki pont úgy, mint a bárány a halál felé vezető úton, némán tűrte a fájdalmat, a megaláztatást. A bárány, akinek nem jutott hely a földi világban… A bárány, akinek halála után a gazdagok között lett a helye. A tanítványok álltak és mereven nézték, ahogyan eltűnik a felhők közé… A bárány, akinek a mennyben lett helye, az angyalok között, és azóta is ott ül az Isten jobbján.
A hiányát, az ürességet sokszor érezzük, ha csupán a földiekre tekintünk. Nehézségben, fájdalomban, gyászban hányszor kérnénk az Istent, hogy küldje el Őt, hogy érezzük, lássuk, érintsük pont úgy, mint Tamás, aki bizonyosságra várt. Hányszor vágynánk jelekre, csodára, hogy ne csüggedjünk és ne adjuk fel a reményt, hogy eljön a szabadulás, egyszer véget ér a rossz, és a bűnnek, a gonosznak nem lesz hatalma felettünk. Az Isten pedig jelet küld: minden évben ugyanúgy emlékeztet a betlehemi csodára és a kereszt diadalára, hogy megértsük, a báránynak az angyalok között van a helye, de egy napon visszatér, hogy ítéletet tartson a világ felett, és maga mellé állítsa az Isten örök országába az Ő szeretett, megváltott gyermekeit. Ámen.