„A vidám szív a legjobb orvosság, a bánatos lélek pedig a csontokat is kiszárítja.” (Péld 18, 22)

Kell néha egy kis hangulatjavító. Nem sok, csak egészen kevés, hogy a szürke ne legyen olyan szürke, a borongós vidámabb legyen, a nyirkosan hideg pedig puhább, melegebb. Különösen igaz ez decemberben, amikor sötét, ködös reggelre ébred az ember. A legszívesebben elrejtőzne az ágy puha melegében, hogy senki ne találja meg. Védett, puha vacokban várná a fényt, a napsütést, meleget, mint egy szúrós sündisznó, aki a téli álom után végre tavaszra ébred. Lehet, hogy jobb is lenne, mert legalább nem szúrna, bökdösne senkit a tüskéivel, ha már bal lábbal ébredt.

Jó lenne maradni, de tudom azt is, hogy minél tovább húzom az időt, csak a percek lesznek egyre sürgetőbbek, a hangulatom egyre borúsabb, és még kevesebb kedvvel indulok neki az újabb, ragyogónak cseppet sem nevezhető napnak. Kell az a hangulatjavító, egy kis szín, fény, vibrálás, ami egy apró csillogást hoz az egykedvűen induló napba.

A második forró kávé után máris jobban érzem magam. Felöltözök, aztán át, majd újabb próbálkozás, míg végül alkalmasnak érzem magam a napi szocializálódásra. Egy utolsó simítás hiányzik még, a fülbevaló, ami nélkül talán már a szemetesig sem jutok. Az előszoba falán, mint valami extravagáns lakásdekoráció, egy törött tükör keretére applikált szúnyoghálóban kapott helyet a kollekcióm. A kávé mellett a másik, már-már szenvedélyem. Minden hangulathoz, alkalomhoz, időjáráshoz és ruhához illően várakoznak a falon, hogy sorra kerüljenek. Van köztük dámás és kissé infantilis, egyszerű és míves… rézből metszett apró pingvin, és hosszú, csillogó díszeivel hivalkodó, aranyszínben ragyogó barokkos függő is. Minden reggelhez, minden naphoz és minden hangulatomhoz illik egy vagy több pár fülbevaló. Ahogyan ránézek a gyűjteményre, szinte magára vonzza a tekintetemet. Elfeledteti egy pillanatra szépségével, vidámságával vagy éppen játékosságával a szürke, lehangoló időt, a borút, az áztató, nyirkosan szemerkélő esőt. Olyan, mint a piros kabát, a forró kávé vagy a vibráló pipacsmező: életet, lüktetést, új kezdetet, a napban rejlő lehetőséget jelenti. Vidám szívvel aztán minden könnyebben megy. Egy belülről fakadó mosoly, amely a lélekből indul és a szemünk sarkában húzódik a vége, gyógyír tud lenni a szívre. Sugározni tud és másra is hat. Jobb kedvre derít nemcsak engem, hanem azt is, aki meglátja.

Így leszünk sokszor észrevétlenül mások orvossága. Úgy ültetünk fényt, vidámságot mások szívébe, hogy talán magunk sem tudunk róla. Elég egy kedves szó, egy apró gesztus, valami, ami jó érzéssel tölt el másokat. Lehet egy gyertya illata, egy jóízű kacagás, az önzetlen segítés ezerféle módja, figyelmes hallgatás, vagy egy őszinte kérdés: „Hogy vagy?” A vidám szív a legjobb orvosság, mert képes mindent megváltoztatni: csüggedésben reményt adni, borúban fényt deríteni. Szomorúságban vigasztalás, a könnyek mögött a bátortalanul induló mosolygás. Talán egy kávéval, egy fülbevalóval, egy elhatározással kezdődik, benned folytatódik, de mások szívében ér célba az Isten gondviselésének eszközeként.

„A vidám szív a legjobb orvosság, a bánatos lélek pedig a csontokat is kiszárítja.”

Az Isten áldása veled van, erősít és kísér, beragyogja a napod. Soha ne becsüld le az erejét, ha nehéz is a kezdet, bízz Benne! Találd meg az új kezdetben a mosolyodat és a lehetőséget, hogy másoknak is továbbadhatod! Ámen