„Végül pedig: erősödjetek meg az Úrban és az ő hatalmas erejében. Öltsétek magatokra az Isten fegyverzetét, hogy megállhassatok az ördög mesterkedéseivel szemben.” (Ef 6,10-11)

„Mindenhol jó, de a legjobb… mezítláb.”

Az eredeti mondás ugyan nem így hangzik, de nekem ez az egyik életigenlő „filozófiám”. Télen-nyáron alig várom, hogy végre otthon legyek, megszabaduljak cipőtől, harisnyától és teljes szabadságban érezhessem a lábaimat. Papucsom sincs, talán soha nem is volt. Néha veszek egy puha meleg mamuszt, hogy próbáljak legalább télen igazodni a nagy átlaghoz, de gyorsan megunom, nem bírom és elrejtem a szekrény mélyébe. Mezítláb főzök, sütök, kávézok, ebédelek, mezítláb ugrok ki a teraszra mínusz húsz fokban is. Ha szörnyülködve néz rám valaki, aki nem ismeri még ezt a rigolyámat, annak az okát is elmondom: nem bírom elviselni, ha korlátozva vannak a lábujjaim a szabadságukban. Talán ez a kissé különc hóbortom az, ami miatt nem vagyok hajlandó kényelmetlen cipőt húzni. Soha nem fogok tűsarkakon billegni a fizika törvényeivel dacolva, kötéltáncosként egyensúlyozva még akkor sem, ha ez mások szemében csinosnak hat. Lehet akármilyen elegáns, ha nem érzem jól magam egy cipőben, akkor nemcsak a lábujjaim, de én is korlátozva vagyok a szabad mozgásomban, és szabadulni vágyok bármi áron. Akár úgy is, (ahogy már erre is volt példa) hogy a hamupipőke topánt a hónom alá csapva, mezítláb vágtázok haza egy prominens városi rendezvény után.

Ha viszont a cipő kényelmes, és ráadásul csinos is, máris mellékessé válik számomra a praktikum. Így voltam a barna velúrbőr csizmámmal is. Kívül, belül puha és meleg. Vastag bundás bélés dacol a téli hideggel. A láttán szemernyi kétség nem maradt bennem, hogy ellenáll majd a viszontagságoknak, még akkor is, ha ismerem a magyar mondást: a télre felkészültünk, csak hóra nem számítottunk. Ahogy a csizmára nézek, máris folytatom a sort: meg esőre, nyirkos reggelre és pocsolyára sem, amibe éppen az imént léptem bele. Abban a pillanatban éreztem, ahogyan a hideg nedvesség átitatja a harisnyám és végigkúszik a dermesztő jegesség a lábamon. A gondolatra is vacogni kezdtem, hogy órák hosszat kell a nyirkos, vizes lábbeliben vesztegelnem. Hazaérve lerúgtam magamról, megszárítottam a szoba melegében és elővettem az impregnálószert. Hatékony védelemről és ellenállásról biztosított nemcsak a cipőm, de valamennyi ruhadarabom ügyében. Megvédi a víztől, a portól és a szennyeződésektől. Lezárja azokat az apró kis pórusokat, ahol a káros, kívülről jövő ártó „hatalmak” bejuthatnak. Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy fújok egy keveset magamra is. Megőrizzen és védjen minden rossztól, hogy távol maradjanak tőlem. Védelmet nyújtson és megtartson tisztának, ha már én a mindennapok harcaiban annyiszor kudarcot vallok. Magamra ölteném, mint egy pajzsot, hogy ellenálljak a rossznak, a kísértésnek, hogy a fagy és a hideg ne eméssze a lelkemet, hanem a szeretet melege erősítse.

Öltsétek magatokra az Isten fegyverzetét írja Pál apostol az Efezusi gyülekezetnek. Vegyétek fel a hit pajzsát, a Lélek kardját, az üdvösség sisakját. Ha ez a három megvan bennünk: a hit, ami az Istenbe vetett feltétel nélküli bizalmat jelenti; a Lélek, amely megerősít és támogat minden helyzetben, és az üdvösség, mely mindennél nagyobb cél és reménység, nincs ártó hatalom, amely győzedelmeskedni tudna felettem. Megvéd, megerősít az Istenben, hogy kegyelme, szeretete által az életre vezessen. Ha magamra öltöttem, ha impregnáltam, átitattam magam az Isten kegyelmével, csupán egy dolog múlik rajtam: a csepegő vizet ugyan nem kerülhetem el, de az, hogy szándékosan ne lépjek pocsolyába, már az én felelősségem. Védjen meg bennünket az Isten fegyverzete, hogy kísértésben, bajban, viharban megőrizzen minket az örök életre, üdvösségre. Ámen