„Minden féltett dolognál jobban őrizd meg szívedet, mert abból indul ki minden élet!” (Péld 4,23)

Egy telefonhívást akartam indítani, amikor véletlenül csatornát váltottam az autóban és a rádióból az Edda régi száma hasított az éterbe.

„Álmodtam egy világot magamnak,
Itt állok a kapui előtt.
Adj erőt, hogy be tudjak lépni,
Van hitem a magas falak előtt.”

Én is álmodtam egy világot magamnak. Minden nap megálmodom, és minden nap szembesülök a valósággal, hogy menthetetlenül idealista vagyok. Időnként legszívesebben elbújnék egy lakatlan szigetre, ahol nincs hazugság, érdek, ahol az ember értéke nem pénzben, hanem a szívében mérhető. Amikor tizenévesen először olvastam Exupéry A kis herceg című regényét, megragadott egy kép, egy gondolat, ami azóta is sokszor eszembe jut:

„Ha azt mondjuk a fölnőtteknek: »Láttam egy szép házat, rózsaszínű téglából épült, ablakában muskátli, tetején galambok…« – sehogy sem fogják tudni elképzelni ezt a házat. Azt kell mondani nekik: »Láttam egy százezer frankot érő házat.« Erre aztán fölkiáltanak: »Ó, milyen szép!«”

Mennyire igaz az író 1943-ban megfogalmazott gondolata!

Gyermekként semminek sem tudtuk az árát, de mindennek ismertük az értékét. A napsütésnek, az esőnek, egy kavicsnak, amit hosszan rugdostunk magunk előtt az úton. A pornak, homoknak, amiből tortát sütöttünk vagy várat építettünk. Ismertük az értékét az őszinte barátságnak, a tiszta, egyszerű szeretetnek. A könnyeknek, a sebeknek, fájdalomnak és az örömnek. Pénzünk talán sosem volt több, mint néhány fillér, és mégis gazdagok voltunk, mert semminek sem ára volt, hanem megfizethetetlen értéke a számunkra. Volt időnk egymásra, a láblógatásra, és nem tudtunk látszatra szeretni, érdeklődést vagy éppen jókedvet színlelni, hanem megéltük az élet minden percét úgy, hogy tudtuk, a pillanatnak sem ára, hanem komoly értéke van a gyermekélet rövid útszakaszán.

Aztán felnőttünk. Talán abban a pillanatban, amikor elkezdtünk többre vágyni, mint amire szükségünk volt. A dolgainknak ára lett és nem értéke. Minden megvehető és lecserélhető. Minden és mindenki pótolhatóvá válik. Elkezdtünk mindenből újabbra és többre vágyni, megszerezni, uralni, birtokolni tárgyakat és embereket is. Többé a szépség és a jóság nem nyűgözött le, csak akkor, ha árcédula is lógott rajta. Megvettünk és eladtunk mindent, akár a szívünket és a lelkünket is.

Mindenre figyeltünk és mindenre gondoltunk legfőképpen arra, ami saját magunkkal kapcsolatos. Elfelejtettünk örülni és szeretni, elfelejtettünk bocsánatot kérni és megbocsátani, ezzel együtt pedig érezni és élni sem tudtunk többé.

Felnőttünk és ragaszkodunk az új életünkhöz, elkápráztat a felszín, a csillogás pont úgy, mint aki egy gyémánt kristályos csillogásán keresztül lát csupán. Elvakítja a fénye, a színek játéka, az előkelő csillogása. Magára vonzza a tekintetet, mindennél fényesebbnek, szebbnek tűnik, de mindez káprázat csupán, mert a valóság tisztább, egyszerűbb, pont olyan, mint amilyennek gyermekként láttuk. Értékes, de nem pénzben mérhető. A szemünkkel látható, de a szívünkkel mérhető. Miközben fontos dolgokat gyűjtünk magunk köré, csupán a legfontosabbról feledkezünk meg: a szívünkről és a belőle fakadó, szeretetből táplálkozó, az Istentől kapott életről és arról, hogy amikor ott állunk majd az Ő színe előtt, nem azt nézi, amit a kezünkben, hanem azt, amit a szívünkben hordozunk. Megéri elveszíteni az életet, ami nem mulandó, hanem az örökkévalóságig tart? Megéri elveszíteni mindent a pillanat káprázatáért? Az életben mindent elveszíthetünk; egyetlen pillanat csupán és üres kézzel állunk az Isten előtt, de aki a szívében, a lelkében talál gazdagságra, nem vall kárt, mert övé lesz a legnagyobb kincs: az Isten kegyelme és az Ő mindennél gazdagabb országa. Ámen