„Jól vigyázzatok tehát, hogyan éltek; ne esztelenül, hanem bölcsen, kihasználva az alkalmas időt, mert az idők gonoszak.” (Ef 5, 15,16)
Minden háznak megvan a maga specialitása, ami egyedi, különleges, csak rá jellemző felejthetetlen íz- és illatélményt hagy maga után. Az én specialitásom egy egész sorozatot tesz ki, komplett menüt, mely minden csillagot megérdemelne, legfőképpen olyat, amilyennel illetlen szavakat helyettesítenek képregények szövegbuborékjaiban. Néhány éve a „flambírozott nyeleslábas” fantázianevű fogással kezdődött. Egyszerű rántásnak indult a vasárnapi ebédhez, de ahogyan annyiszor, valami akkor is elvonta a figyelmemet és csak a szúrós, égett szagra lettem figyelmes, no meg arra, hogy a kis lábas 20 cm-es lángokkal égett. A menü azóta teljes lett, bár biztosan fogok még gazdagítani vagy finomítani rajta. Specialitásom lett az odaégett héjaskrumpli, a magától robbanó főtt tojás, előételnek szénné pörkölt mogyorót, desszertnek pedig a hagyományos: utolsó tepsiben sült fekete mézeskalácsot tudnám ajánlani a házunk specialitásából. Ez utóbbit minden évben elkészítem, általában egynél többször is annak ellenére, hogy nem a kedvencem.
20 éve minden Szentestére mézeskalácsot sütök a gyerekeknek szánt ajándékokba. Az Istentiszteleten, mielőtt a csillagszórók fényében elénekeljük az utolsó éneket, minden jelenlévő gyermeket egy kis csomaggal ajándékozunk meg, édességgel, apró meglepetéssel és házi készítésű mézeskaláccsal megtöltve. Csupán egy estémbe és néhány órámba kerül, hogy a 200 mézeskalács hadirendben sorakozzon a spájzban és a konyhaasztalon. Szinte futószalagon készülnek. Mire kiszaggatom a szíveket, a csillagok jöhetnek is ki a sütőből. Kapkodom egyiket a másik után, mielőtt túl pirosra és keményre sülnek. 20 év alatt a mozdulataim gyakorlottá váltak, mégis ennek ellenére nem volt egyetlen olyan év sem, hogy azt az utolsó húszat ne égessem szénné a meleg sütőben. Számítok rá, éber akarok lenni, de mégis sikerül. A figyelmem lankad, bízok az évek alatt szerzett rutinban, a tudásban, tapasztalatban, de kiderül, hogy amint a gondolataim szokásuk szerint máshova kalandoznak, semmit sem ér a megszerzett gyakorlat, nem segít a tudás, az, hogy több ezer darabot sütöttem az évek alatt, mert az éberség, az odafigyelés mindennek a kulcsa: annak, hogy az alkalmas időben döntsek és cselekedjek, mielőtt túlságosan késő lesz.
Nehéz megragadni a pillanatot. Felismerni, hol van az a pont, amikor még lehet, amikor még van esély, hogy ne rontsak el mindent. Nehéz kitartani, figyelmesnek lenni és vigyázni, amikor annyi minden más vonzza magára a figyelmemet. Egy tepsi mézeskalács pótolható, újragyúrható, de vannak az életben pillanatok, melyeket sem visszahozni, sem megváltoztatni nem tudunk, és ha nem döntünk, cselekszünk addig, míg alkalmas az idő, mindent elveszíthetünk. A figyelmünk pedig lankad… miért is kellene még mindig ébernek lennünk, hiszen magabiztos, gyakorló keresztyénként annyi tudás, tapasztalat van a birtokunkban, hogy semmi nem árthat nekünk? Nincs az a bűn, kísértés, nehézség, próbatétel, ami kifoghatna rajtunk, hiszen tudjuk, készen állunk, éberek vagyunk. Aztán a figyelmünk máris lankad. Rutinból imádkozunk, megszokásból cselekszünk, és nem vesszük észre, hol van az a pont, amikor még változtathatunk, cselekedhetünk, hogy ne rontsunk el mindent. Az idők gonoszak, és mindannyiunk életében lesz egy utolsó pillanat, amikor már késő; túl késő szeretni, kimondani, cselekedni, hinni, indulni. Az alkalmas idő MOST van, abban a pillanatban, ami még a miénk, mert a jövő, az idő nem a mi kezünkben van.
„Jól vigyázzatok tehát, hogyan éltek; ne esztelenül, hanem bölcsen, kihasználva az alkalmas időt, mert az idők gonoszak.” Ámen