„A világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be.” (Jn 1,5)

„Vallják be! Vallják be, de őszintén, szeretik önök az ilyen fényt? Biztos, hogy a megfelelő fényforrást használják?”

Ha emlékszel erre a reklámra, akkor jó évjárat vagy, mondhatnánk így 40 felettiek cinkos mosollyal egymásnak.

A felénk hangzó kérdés szinte belénk égett, ahogyan a képernyő nézőinek arcába fordult a vallató lámpa. Gyerekként csak a fényt érzékeltük, más a vallatás szónak a fenyegetését, pedig a reklám csak egy kripton gázzal töltött Superbalux izzót népszerűsített, amely sokkal több fényt ad és nem kápráztat szemben a hagyományos izzóval. Időnként elmerengek rajta a mostani kínálatot látva, hogy milyen is egy hagyományos izzó. Részemről semmi különösebb elvárásom nem lenne, csupán kettő lényeges: legyen energiatakarékos és világítson. Lehetőleg akkor és ott, ahol és amikor szükség van rá. Leginkább a konyhában, ami a házunk egyik legsötétebb helysége. Az ablakok nem túl nagyok, a terasz árnyékol, és ha a nap éppen nem ragyog teljes erejével, a konyha pont olyan komor és borús lesz, mint benne a hangulatom. Nehezen szoktam meg és néha még most is nyomasztó érzés tör rám, ha főzni kezdek, de tény és való, sokat javít a helyzeten, ha a megfelelő fényforrás más megvilágításba helyezi a helységet.

Néhány hete új izzó került a porcelán függesztékbe. Világos, meleg sárga fénnyel ragyog be mindent. Erősebb, mint az előző volt, egészen felderít az érzés, hogy végre látok, és egyre nagyobb kedvvel állok neki az esti sütögetésnek. Tegnap este a lányokkal mézeskalács illattal telítődtünk a sütő mellett. Fel sem fogtam, mi történik, csak a gyors kattogást, a sötétnek és világosnak pillanatnyi változását érzékeltem, meg valami egészen furcsa, megváltozott érzést, hangulatot. „Láttad? „ Kérdezte a nagyobbik. „Most sárga.” (Katt) „Most fehér” (Katt) „Most kék.”, és lelkesen kapcsolgatta a villanykapcsolót. A konyha pedig egyre inkább egy amatőr diszkóhoz hasonlított, ahol a legolcsóbb megoldást választották a hangulat fokozásához. Aztán szépen lassan tesztelni kezdtük, milyen lesz a konyha, ha az „okos” izzóval más-más megvilágításba helyezzük. A meleg sárga kuckóssá, otthonossá, meghitt melegséget sugárzóvá tette. A fehér hideggé, szinte bántóan rideggé, túl erős fénybe öltöztette, a kékes árnyalat egy kórház folyosóját idézte, bár a konyha rendje és tisztasága a sterilt még látszatra sem közelítette. Bántott a hideg fény, az idegennek, ridegnek ható falak, bútorok. Hogy minden megváltozik benne és idegennek, távolinak hat. Beleborzongtam, hogy csupán a jól vagy rosszul megválasztott fény mennyi érzést, változást indít el bennünk. Lehangol vagy felderít. Otthonos meleget, biztonságot vagy izgatottságot sugall. Nem mindegy, milyen fényben élünk, látunk. Nem mindegy, milyen az, ami beragyogja az életünk. A legtöbb, amiben fürösztjük az életünket, kápráztat és nem elég tiszta ahhoz, hogy jól lássunk mindent magunk körül. Néha jól jönne egy kérdés, hogy őszintén elgondolkodjunk: tényleg szeretjük az ilyen fényt? A kápráztatót, folyton vibráló, hideg közönyt, látszatot sugárzót? Mennyire más volt a fényesség azon a betlehemi éjszakán? Amikor csendben, békességben, egyszerűségben megszületett a világ világossága, az Isten gyermeke? Annak az egy csillagnak a fénye mindent beragyogott. Biztonságot, megérkezést, örömöt hozva. Az igazi világosság fénylett a sötétben. Megszületett, hogy a fényt hozza el a világ sötétjébe. Tiszta fényt szórjon, mikor elkápráztat a csillogás, és utat mutasson, bármilyen sötét is legyen a világ. A világosság felragyogott, azóta is tündököl felettünk. Az Isten nem kér mást adventben, csak az időt, elcsendesedést az őszinte kérdést és a választ: biztos, hogy az életünk világosságának a megfelelő fényforrást használjuk? Ámen