„Ellenben a ti beszédetekben az igen legyen igen, a nem pedig nem, ami pedig túlmegy ezen, az a gonosztól van.” (Mt 5,37)
Minden tiszteletem azé, aki egyszer valamikor megálmodta és kitalálta a „macska” formájú süteményszaggatót. Persze, hogy rögtön megvettem. Láttam benne a fantáziát, a lehetőséget, hogy Süti cicánk tiszteletére cica süti is készülhessen. A vékony lemezből hajlított kis eszköz nemcsak a tervező, hanem a „kis” családom fantáziáját is megmozgatta. Kézbe vették, forgatták, és egymásra licitálva igyekeztek kitalálni, hogy mi is lehet ez. Próbáltam rövidre zárni a témát, kategorikusan kijelentve, hogy ez egy cica, de sehogy sem osztották a készítővel azonos meglátásomat. Viszonylag rövid időn belül jutottak merőben más következtetésre:
„Ez egy bika. Határozottan bika formája van, csak letört az egyik szarva. Nem, ez egy csaholó kutya, vagy inkább egy kacsa, sőt, ha így fordítom, lehetne egy kalapos kacsacsőrű emlős is.”
Ha jobban megnézzük, bármi lehet, hiszen nincs más előttem, mint a sziluett, a körvonal. Azt, hogy ténylegesen minek szánom, már a finomítás, a díszítés, azok a bizonyos utolsó simítások adják meg. Akkor lesz csak befejezett, ha minden a helyére kerül, az utolsó pont is rajta.
Pont. Üzenetet olvasok és feltűnik, hogy hiányzik a végéről a pont. Középről pedig az ékezetek, írásjelek, néhol ragok és a szóközök. Úgy érzem magam, mint egy kódfejtő, aki próbál rendszert találni a jelek között. Az is előfordul, hogy minden a helyén van. A mondatnak van eleje, vége, tartalma, íve, a szavak gondosan megválogatva. Aki kitalálta, leírta, pontosan tudta, hogy mi a célja vele, de mire hozzám érkezik és elolvasom, lehet cica, bika, kutya vagy éppen kalapos kacsacsőrű emlős is. Olvasom a mondatokat és próbálok hozzá gondolni egy arcot. A szemeket, tekintetet legtöbbször olyannak látom, amilyen éppen a hangulatom. Unottnak, ingerültnek, gúnyosnak vagy éppen szeretetteljesnek.
Attól függően, hogy gondolatban hova teszem a hangsúlyokat, a mondat ívét, a hanglejtést, egészen más értelmet kap az egyszerű üzenet. Ezzel együtt számtalan félreértést, megbántást is hordozhat, mert teljes csak akkor lesz, ha van mögötte tekintet, gesztus, az arcnak, szemeknek a játéka, mosolya. Addig semmi sem egyértelmű, semmi sem fekete-fehér, igen vagy nem. Addig csupán sziluett, amit az érzéseim nyomán kényem kedvemre változtatok.
Mennyire egyszerű lenne minden, ha a beszédünk tiszta és igaz lenne! Az ígéret őszinte lenne, a kimondott, adott szó kötelezne. A mondat végén pont lenne, és lezárnánk, megbeszélnénk minden vitát, nem hagyva helyet köztünk a gonosz mesterkedéseinek. Éveken át húzódó haragot, évtizedek hallgatását sokszor csupán félreértés munkálja, mert a sziluett, amit hirtelen, sokszor érzés, gondolkodás nélkül másoknak adunk, nem teljes, csupán a lehetőséget hordozza magában. Azon, amit szólunk, mondunk, gondolunk és leírunk, az őszinteség, együttérzés és a tiszta, nyílt beszéd az a finomhangolás, ami soha nem hagy kétséget, hanem a mondatok végére pontot tesz. Így lesz a kétségből mindent meghatározó, teljes bizonyosság.
„… a ti beszédetekben az igen legyen igen, a nem pedig nem, ami pedig túlmegy ezen, az a gonosztól van.” Ámen