„Mert láttuk az ő csillagát napkeleten, és eljöttünk, hogy imádjuk őt.” (Mt 2, 2b)

„Legyen saját csillagod!” Hirdeti a lehetőséget egy internetes oldal. Ajándékozhatom karácsonyra vagy csak úgy magamnak alig néhány ezer forintért, ráadásul extra biztosítással. Nincs más teendőm, mint nevet választani, regisztrálni a rendszerbe és 28 napon belül megkapom az igazolást a csillagom koordinátáival egyetemben. Mielőtt elbíznám magam, hogy ilyen olcsón jutottam a csillagmilliárd egy apró részéhez, a leírás azt is egyértelművé teszi, hogy a csillag nem kerül a tulajdonomba, csupán nevet választhatok neki egyedi és megismételhetetlent. Egy pillanatra eltöprengtem, hogy vajon miért is nem fog el a vágy, hogy rögtön hármat rendeljek? Lenne három csillagom, ami valójában nem is az enyém. Soha nem fogom látni az univerzum végtelenjében. Soha nem fogom tudni, mi történik vele. Nem tudok róla semmit sem, nem érezhetem, nem figyelhetem. Néhány ezer forintért a nevén nevezhetem azt, amit csak gondolatban érhetek el. Vajon hányan vettek saját csillagot, amit talán senki nem látott, csak a távoli messzeségben ragyog? Hányan tesznek a karácsonyfa alá egy papírt, ami bizonyítja, hogy megfizetett és elnevezett az égen egy apró fénypontot? Megértem persze, hogy sokan romantikus, szép gesztusnak érzik, hiszen az ember annyiszor ígéri, hogy a csillagokat is lehozná az égről a szerelmének. Tudja, hogy ez csak ábránd, romantikus képzelgés, elérhetetlen álom, de még erre is képes lenne a kedveséért. Kiléptem az oldalról, lemondtam a saját csillagról és arra a betlehemire gondoltam, ami láthatóan, érezhetően, érthetően és ingyen ragyogott. A három napkeleti bölcs vajon milyen romantikus álmot kergetett, hogy elindult követni a fényességet az égen? Tanultak, műveltek, bölcsek voltak, díszes, drága kelmébe öltöztek. Ugyan miért indultak el? Miért engedtek egy sejtésnek, érzésnek, vágynak, hogy a józan észt hátrahagyva egy égi jelet kövessenek? Értelmetlen ostobaság? Ugyan ki hisz a tündérmesékben? Felnőttként ki indulna el vakon egy megérzésnek, sejtésnek engedve? Talán csak kevesen. Kevesen lennének képesek kilépni a megszokott életükből azért, hogy bizonyosságra leljenek. Kevesen dobnák félre a tudást, józan észt, tapasztalást egy érzésért, amelyről nincs más, csak egy sejtés. A bölcsek elindultak, mert hittek a csillag fényében és hittek az ígéretben. Számukra az a csillag nem az elérhetetlen ábrándot, hanem a reménységet jelentette. Hitték, hogy a régi jövendölések beteljesednek, hogy nem mese, nem üres szó, ígéret csupán, hanem a valóság, amelyet látniuk, érezniük, tapasztalniuk kell, ha felragyog az Isten jele az égen. A bölcsességnek, tudásnak teljes birtokában hisszük magunkat, akik felnőttünk, egyedül is boldogulunk, bármit megvalósítunk és bármilyen szépek, nem hiszünk már a mesékben. Néha még hiszünk a jelekben, abban, hogy az Isten régtől hangzó ígérete valóra válik, de az önmagától bölcs ember kételkedik a szabadságban, megváltásban, örök életben, feltámadásban. Kételkedik mindenben, ami nem látható, nem kézzel fogható, hanem sejtés, vágy és csak hittel megérthető, megragadható bizonyosság. Kételkedik, de saját csillagot vásárol az égen, mert mégis vágyik a csodára, az Isten örök titkára, a fényre, a mennybéli ragyogásba reménységgel való kapaszkodásra. Ámen