„Gyermekeim, ne szóval szeressünk, ne is nyelvvel, hanem cselekedettel és valóságosan.” (1Jn 3,18)

Tölteném a napelemeimet, de úgy tűnik, hiába. Néhány napig még a szürke, ködös, nyirkos időt „élvezhetjük”, aztán ha front jön és kitisztítja a levegőt, még esőt is kapunk a nyakunkba a karácsonyi hó helyett. Lassan már felidézni sem tudom, mikor láttam utoljára a szikrázó napsugarakat. Olyan érzésem van, mintha egy katasztrófafilm jelenetébe csöppentem volna statisztaként, bár azon se lepődnék meg, ha így lenne, mert egy ilyen évtől búcsúzva már ez sem lenne meglepetés.

Szerettem a meglepetéseket, egészen idáig, de most valahogy már elég volt belőle: a váratlan, kiszámíthatatlan helyzetekből, abból, hogy nemhogy egy hónapra, de egy hétre, sőt, egy napra sem lehet előre tervezni, mert mindig jön egy újabb váratlan meglepetés. Inkább a napelemeimet tölteném, mert a napsütésben még a hangulatom is jobb lesz. Feltöltöm magam melegséggel, örömmel, fénnyel, és minden egészen más lesz körülöttem, de legfőképpen bennem.

Advent első hétvégéjén szikrázó fény árasztotta el a lakást. Süti cica a konyhaablakban ült és elégedetten élvezte a meleg sugarakat. Tökéletes elégedettség, már-már egy királyi fenség önelégültsége ült ki az arcára, mint aki tudja, hogy végül elérte a célját. Élvezi a napsütést teljes nyugalomban, mint aki nem is most vadászott le egy madarat, melynek tollait a teraszon szanaszét szórta. Meggyőződésem, hogy leginkább akkor vadászik, ha unatkozik. Mint egy kölyökkutya, aki a cipőket marcangolja apró cafatokra. Ha elmarad a simogatás, becézgetés, szeretgetés, akkor Süti megtalálja a módját, hogy tudtunkra adja: MOST van szüksége a törődésre, a kedves szavakra, cirógatásra. MOST töltődne kicsit melegséggel, nem holnap vagy jövőre, mert elfelejtettük, elhanyagoltuk és keveset foglalkoztunk vele. Először vadászik és ajándékot hoz. Madarat, cickányt, gyíkot, békát attól függően, hogy mit talál. Ha még így sem érzi az odaadó szeretetet, macskától kissé szokatlan módon bennünket kezd el levadászni. Meglapul egy bokorban és a legváratlanabb pillanatban előugrik, gyengéden a bokánkba harap és tovarohan remélve, hogy bekapcsolódunk a szórakoztató játékba. Ha mégsem, akkor csak a lábunk között köröz nyolcasokat leírva, kivárva az alkalmat, hogy legalább két teli szatyrot és minimum egy doboz tojást próbáljunk épségben a házba juttatni. Nem akar ő rosszat, csak szeretve lenni. Tölteni az elemeit meleggel, kedves szavakkal, figyelemmel, törődéssel, mert ez az ő szeretetnyelve, ahogyan nekünk is, mindannyiunknak megvan a sajátja.

Szeretetre mindenkinek szüksége van. Arra, hogy fontos legyen legalább egy valakinek a kicsiny kis világában. Szükségünk van arra, hogy legyen, aki ismeri, érti és beszéli a szeretet nyelvét úgy, ahogyan én érzem és beszélem. Sokszor azt hisszük, elég a jó szó, pedig a legtöbbször kevésnek bizonyul. Kevés a szó az éhezőnek, kevés, ha valaki dideregve reszket a hidegben. Kevés a szó akkor, ha valaki egyedül van, és senki sem nyit rá ajtót, és kevés, ha menni kellene, és nincs, aki kézen fogja és elkísérje. Az igazi szeretet nemcsak szavakban és nemcsak tettekben nyilvánul meg, hanem abban, hogy tudja, érzi, mi az, amire a másiknak szüksége van. Ha mindannyiunkat csak egy valaki tud jól szeretni, akkor senki sem éhezik a szeretetre, senki sem reszket a lélektelen hideg közönyben és senki sem marad egyedül, mert van, aki kézen fogja és a legnehezebb úton is elkíséri. Adni csak az tud, aki maga is töltekezik, aki maga sem fázik, mert melegség járja át a lelkét. Önzetlenül, feltétel nélkül szeretni az tud, aki maga is megtapasztalta a tökéletes, teljes szeretet erejét. Az Úr szeretetét, akiét nem kell kérni, koldulni, nem kell a figyelmét ezer módon magunk felé irányítani, mert pontosan tud és ismer mindent akkor is, ha időnként elbújnánk előle minél messzebbre. Tökéletes az lesz az elfogadó, megbocsátó, értő szeretetben, aki hiszi és vallja, hogy Isten a legnagyobb ajándékot, az életét adta értünk, hogy így tegyen bennünket szeretett és megváltott gyermekeivé. Ámen