„Az ÚRnak félelme az ismeret kezdete, a bölcsességet és intést csak a bolondok vetik meg.” (Péld 1,7)

Az év utolsó napjai tálcán kínálják a lehetőséget, hogy mérlegre tegyük az elmúlt évet és vele együtt az életünket. A számadás ideje ez, hogy őszintén szembenézzünk azzal, hogy miben sikerült gyarapodnunk, mi az, amiben növekedni tudtunk és mi az, amihez kevésnek bizonyult az erőnk, elszántságunk és az akaratunk.

Hát, legyen! Nézzünk szembe a csúf igazsággal, tegyük mérlegre az életünket (vagyis inkább magunkat), így karácsony elmúltával!

Az ünnepek és az utolsó napok szó szerint tálcán kínálták a lehetőséget, hogy 3 nap alatt többet egyek, mint az elmúlt 3 hónapban. A ház odaégett specialitása ugyan kimaradt az ünnepi menüből, helyette bekerült a majonézes krumplisaláta, ami olyan jól sikerült, hogy már a vacsora előtt jóllaktunk a kóstolással, lassan sült, fűszeres pácban érlelt sültek, szűzpecsenye, töltött káposzta füstölt csülökkel, szaloncukor, mézeskalács és a fűszeres narancsos torta, ami felülmúlta minden várakozásunkat.

Nagy levegőt vettem, és bátran mérlegre tettem az életemet annak teljes súlyával. A számadás eredménye 2. Talán mondanom sem kell, hogy nem mínuszban. Őszintén tükörbe néztem és jól láttam, hogy derékban egész sokat gyarapodtam, csípőben sikerült növekednem és a lemondásban, az önmegtartóztatásban bizonyult kevésnek az erőm, az akaratom és az elszántságom.

Éppen itt az ideje menteni a menthetőt, és újra formába lendülni egy kiadós edzéssel. Összeszedtem először magam, aztán a súlyokat és a gravitáció erejét kihasználva beejtettem őket az egyik, magam pedig a másik ülésre. Becsatoltam a biztonsági övet, kigurultam az udvarból, és szokásomtól eltérően visszafogott tempóban araszoltam az úton. Nem önszántamból, csupán hamvas szőke gondolatokba merülve próbáltam értelmezni bekötött biztonsági övvel, az egyre szaporábban pittyegő hangot és a műszerfalon megjelenő piros jelzést. Potyautasom nincs, nem igazán értem kit kellene becsatolnom, az a 2 (nem mínuszban) pedig nem számíthat annyit, hogy duplán kelljen rögzítenem útitárs híján saját magam. Jobbra pillantva gyors fejszámolást végeztem: egy pár 2,5 kg-os bokasúly, 2 db 3 kg-os kézi, és a kedvenc kis 10 kg-os apró tárcsás máris meghaladja a 20 kg-t. Jogos hát az autó érzékelőjének felháborodása. Óvatosan becsatoltam az útitársaimat, hogy ne kelljen 8 km-en keresztül hallgatnom a szaporodó pittyegést, és rögtön eldöntöttem, hogy hazafelé okosabb leszek. Nem ülhetnek mindannyian mellettem. A kedvenc tízes maradt, mellette pedig a karácsonyi Istentiszteletek után ott felejtett Biblia. Lendületesen elindultam, hogy aztán néhány méter után újra elmerüljek hamvas gondolataimban, mert a pittyegés újra rázendített. Úgy döntöttem, nem foglalkozok vele, majd abbahagyja. Néhány idegőrlő perc, a szaporodó és egyre élesedő hang és néhány kitépett hajszál után csend lett és béke az autóban. Az érzékelő továbbra is lehetséges veszélyt látott. Szólt először kedvesen, visszafogottan, aztán erőteljesen, idegtépően, végül csend lett. Csupán a piros jelzés égett folyamatosan.

Hazaérve ránéztem a súlyzó mellett a Bibliára. Talán a kettő közül éppen ez a nehezebb. Nehezebb kézbe venni és tartani főleg, ha őszintén megmutatja a csúf igazságot. Azt, hogy hányszor figyelmeztetett az Isten igéje veszélyre, amelybe bűneim miatt sodortam magam. Hányszor szólt először halkan, szeretettel, gyengéden figyelmeztetve, aztán erőteljesen úgy, hogy fájt hallani és a legszívesebben elhallgattattam volna. Aztán jött a csend és csak várt az Isten. Üres szavak, igék, amelyek mintha nem hozzám szólnának. Imádságok, melyek súlytalanul, élettelenül szálltak a magasba. Egy piros lámpa azonban folyamatosan figyelmeztet a veszélyre. Az elmulasztott lehetőségekre, az Őelőtte való számadásra, élesen világított minden egyes nap mindannyiunk szemébe mint egy jelzőfény: a múló idő.

A mögöttünk gyarapodó évek, a naptár utolsó lapjai élesen, bántóan világítanak, hogy ne felejtsük el egyetlen percre sem: az üdvösségre vezető keskeny úton akkor tudunk biztosan megmaradni, ha az Isteni bölcsességet és intést bolond módra nem vetjük meg, hanem arra törekszünk, hogy mindig készek legyünk a számadásra. A 2 ott már semmit nem fog latba vetni. Pluszban meg mínuszban sem. Csupán az kerül mérlegre amit megismertünk, tanultunk és megtartottunk. Az, amit hittel gyarapítottunk az életünk gyorsan múló idejében. Ámen