„Őrizd meg, fiam, apád parancsát, és ne hagyd el anyád tanítását! Kösd mindenkor a szívedre, hordozd a nyakadra fűzve! Jártodban vezessen, fektedben őrizzen, és ha felébredsz, irányítsa gondolataidat! Mert lámpás a parancs, világosság a tanítás, az élet útja a figyelmeztető intés.” (Péld 6,20)

„Kérdezzünk, míg kérdezhetünk!”

Mindenkinek van mumusa. Láthatatlan, alaktalan, bizonytalanságot, félelmet keltő. Megjelenhet bármilyen formában, hiszen a saját félelmeinket testesíti meg.

Egyik mumusomnak fánk formája van. Gyönyörű szalagos, magas, könnyű, illatos... legalábbis ilyennek tűnik mindenki másnál: az elronthatatlan recepttel kérkedő szakácskönyvben, a szomszéd néninél, még az iskolai menzán is tökéletes, formás, harapnivaló. Rajtam viszont folyton kifog. 15 évvel ezelőtt hetente próbáltam megküzdeni vele. Kidolgoztam, kelesztettem, sütöttem lassan, gyorsan, rummal és józanul, vegyész pontosságával mérve a hozzávalókat, de az eredmény mindig ugyanaz lett: kívül gyönyörű, pirospozsgás, derekán szalaggal, sőt, egyenesen masnival, de belül ízetlen, nyúlós, ragadós mumus. Számtalan receptet kipróbáltam, míg végül rájöttem, hogy a baj nem a fánkkal van, hanem velem, mert nem kérdeztem, amíg kérdezhettem.

Nagymamám még 80 évesen is főzött a hol kis, hol nagy családra. Ünnepi asztalra gőzgombócot vadassal, húslevest olyan habgaluskával, amilyet azóta sem ettem máshol. A fánkok, sütemények hét nyelven beszéltek és olyan természetes volt, hogy ő süt és főz, hogy nem is tudtuk volna máshogy elképzelni. A konyha lelke volt és mégsem tőle tanultam meg főzni.

Talán 15 éves lehettem, amikor egyre gyakrabban mondogatta, hogy átadná már végre másnak a fakanalat. Én meghallottam, megtettem, ő nehezményezte. Soha nem kóstolta, amit én főztem. Sőt, segíteni sem volt hajlandó. Inkább kutyult répafőzeléket a sparherden mint, hogy az én főztömből vacsorázzon. Akkor gyerekfejjel azt hittem, jót teszek. Ma már tudom, csupán azt akarta, hogy éreztessük vele, hogy fontos, szükség van rá. Nem akart mást, mint érezni a türelmes szeretetet, én pedig trónbitorló lettem. Jobb híján szakácskönyvet lapoztam, próbáltam rájönni, milyen a tészta, amikor közepesen lágy, de nem ragad, hogyan lehet érzésre adagolni lisztet vagy éppen vizet, de hiába, a betű nem érez, nem szeret, csak tényeket közöl. Szárazon, szív és lélek nélkül. Én pedig nem kérdeztem, amíg kérdezhettem. Sem a vadas receptjét, sem a habgaluskáét, a fánkét sem, ami azóta sem sikerül tökéletesre.

Sokszor hisszük, hogy mindig lesz idő és alkalom, hogy szóljunk, kérdezzünk, szeressünk, pedig amit ma elmulasztunk, csak ritkán tudjuk ugyanúgy pótolni; és közben észre sem vesszük, csak gyűlnek és nőnek a mumusaink.