„Mi tehát azért szeretünk, mert ő előbb szeretett minket.” (1Jn 4,19)

A hiba minden bizonnyal az én készülékemben van, vagyis inkább bennem, de időnként tényleg nem értem a saját működésemet!

Most leginkább az gondolkodtat el, hogy miért vacognak a lábujjaim a paplan alatt és miért lubickolnak a boldogságban, ha egész este a hideg kövön topoghatnak? Tény, hogy hideg a paplan. A lábaimat bebugyoláltam, vackot készítettem, és mint a bebábozódott hernyó, mozdulatlanul várom, hogy átmelegedjek, majd utána, mint pillangó a gyűrött szárnyait, úgy nyújtóztassam ki magamat a meleg kuckómban. Addig viszont moccanni sem merek, mert egyre hidegebbnek érzem a tagjaimat, ahogyan a paplan rám nehezedik. Már a fogaim vacognak, miközben próbálom az előnyét is látni a hibernálásomnak: mire a paplan hidegét átveszi a testem, és rengeteg energiával újra felmelegítem, biztosan jó pár kalóriát is elégetek, pont annyit, amennyit az esti nasi jelentett.

Valami meleg most jól jönne a lábamhoz. Mondjuk egy törött samott tégla, amit a dédnagyanyám rejtett a hatalmas dunyhája alá. Kislányként sokat voltam nála, a mindössze parányi konyhából és egyetlen szobából álló döngölt falú házában. A szoba egyszerűen volt berendezve: két szekrény a sarokban, dupla ágy középen, sublót az ablak alatt, egy asztal, néhány szék és képek a falon. Emlékszem a szőnyegekre, melyek alig takarták a sárga földdel tapasztott padlót, a régi, rózsás bögrékre, melyek a szekrényen sorakoztak és emlékszem a cserépkályhára is, melynek a platniján téli estéken almahéjat szárított. A sülő gyümölcs illata betöltötte a szobát, fűszeresen édes nyomot hagyva maga után. Az almahéjak mellett egy törött samott tégla is melegedett a cserépkályhán. Amikor jól átforrósodott, dédnagyanyám fehér vászonba bugyolálta és elrejtette a tollal töltött termetes dunyha alá. Csupán a gondolat is jó érzéssel tölt el. A samott, ami a tűz melegét magába zárja és továbbadja a hidegtől reszkető tagjaimnak. Már az emlékek is melegséggel töltenek el. A szeretet, amelyet felidéznek bennem, pont, mint a forró tégla hője, átjárja és jóleső érzéssel tölti el a testem mellett a lelkemet.

Valahogy így működik a Krisztusi szeretet is. Elsősorban rajtunk keresztül, akik nap mint nap töltekezünk a tűzből, a Szentlélek erejéből, az Isten szeretetéből. Átjár és hevíti a szívünket, lelkünket. Bármilyen rideg, dermesztő is legyen a közöny, a fásultság körülöttünk, mégis sugározzuk a tökéletes szeretet melegét. Önkéntelenül, akaratlanul is úgy, hogy nem tudjuk elrejteni, mert árad belőlünk, akik minden nap kegyelméből táplálkozunk. Szeretünk, mert Ő már előbb szeretett minket. Már akkor, amikor még tudatában sem voltunk, már akkor szeretett, mikor az életét adta értünk. Amikor megszólított és gyermekei, követői lettünk. Szeretünk, mert ez élteti, hevíti a szívünk. Ha megfogyatkozna, ha hideggé válna bennünk az érzés, a közelében újra töltekezhet a szívünk, hogy mint a samott tégla árasztjuk, sugározzuk az Isten türelmes, megbocsátó, hordozó szeretetét. Ámen