default_mobilelogo

Napi falat

2021. április 9., péntek

„Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket és ne tiltsátok el őket, mert ilyeneké az Isten országa.” (Mk 10,24)

Bővebben ...

Egy kép gyülekezetünkről

„Mert ahogyan a test halott a lélek nélkül, ugyanúgy a hit is halott cselekedetek nélkül.” (Jak 2,36)

Őszintén csodálom az ÚrIsten türelmét, amellyel hordozta az ígéret földje felé tartó népét. Kihozta őket a szolgaság házából, Egyiptomból, a tejjel-mézzel folyó Kánaán felé vezette őket és elviselte a folyamatos háborgást, elégedetlenséget: van víz, de nem édes. Van mit ennünk, de kevés, nem elég, húst szeretnénk! Hús van, de nincs kenyér…

Az Isten pedig folyton engedett, teljesítette a kéréseket, és türelmesen hordozta a telhetetlen népet.

A pusztát ugyan nem ismerjük, de a konyhába vezető utat annál inkább, főleg, amikor csábítóan szöknek ki az illatok a csukott ajtón át. Szépen lassan megjelennek a kíváncsi tekintetek és hol lelkesen, hol egykedvűen állapítják meg a tényeket: Megint torta? Nem lehetne most már inkább valami sósat?

Mit sütsz anya? Megint pogácsa? Nem lehetne inkább valami édeset? Szó, ami szó, kicsit úgy járnak velem, mint a pusztában vándorló nép a fürjekkel: húst akartak, megkapták. Ellepték a fürjek a tábort és unásig telhettek az eledellel, az enyémek pedig hol sóssal, hol pedig édessel.

Lényegünkké vált már az elégedetlenség. Mindig az kell, ami éppen nincs. Mindig azt szeretnénk, ami elérhetetlen a számunkra, és ha mégis elérjük, máris valami egészen másra vágyunk. Van, hogy inkább valami semlegesre a torta és a pogácsa között félúton.

Kalácstésztát dagasztok, bele rumot, reszelt citromhéjat. Édesen illatozik, de a kisült tészta egyáltalán nem tűnik annak. A sós vaj és a citrus savassága kellőképpen ellensúlyozza a tetemes mennyiségű cukrot benne. Szívem szerint egy vastag szeletet rögtön levágnék és vajjal, lekvárral vastagon megkenve jóízűen behabzsolnám, de tudom, hogy gyorsan meg lenne a böjtje, mert a vércukorszintem cseppet sem tolerálná, hogy engedtem az édes csábításnak. Gyorsan felmérem a lehetőségeimet és úgy döntök, hogy inkább összedobok egy cukorbarát édességet. Őrölt zabpehely, reszelt alma, mák, kevés nyírfacukor, meggylé és már csak golyókat kell formázni, a közepükbe egy-egy meggyszemet rejtve. Mákot darálok, zabpelyhet őrölök, és 10 perc múlva előttem illatozik frissen, meggyesen, édes-savanykásan a mákpettyes massza. Az első kóstolás a munka jól megérdemelt jutalma, így egy nagy adaggal körbeburkolok egy szem meggyet, és jóízűen beleharapok. Az első az utolsó is lett egyben, mert az íze élvezhetetlenül keserű lett. A mák régi volt. Bontatlanul állt ugyan a csomagolásban, de túl sokáig és végül megavasodott, elvesztette ízét, zamatát és élvezhetetlen lett, előbb kellett volna használnom, sütnöm vele, így senkinek sem kellett és értelmetlenné vált minden igyekezetem.

Fásult a lelkünk… Érzem ezt mostanában egyre gyakrabban, miközben a rám bízottakkal beszélgetek. Egyre kevesebb a terv, a lendület, egyre kevesebb a reménység, hogy egyszer tényleg véget érhet az egy éve tartó bizonytalan helyzet. Ahogyan fásul az emberben a lélek, egyre kevesebbet szól, tesz, épít, alkot. Egyre ritkábban kérdez, imádkozik, egyre kevésbé szenteli meg a vasárnapot az ige hallgatásával, legfeljebb azzal, hogy díszes köntöst ölt a pizsamájára. Vajon mennyi idő kell, hogy megavasodjon és holttá váljon a hit a lélekben? Mennyi idő és hány hétköznapi vasárnap kell ahhoz, hogy ne érezzük a vágyat a templom csendje, áhítata után? Mennyi közöny és szeretetlen találkozás kell, hogy már tenni se akarjunk a jó és a szeretet nevében? Mit ér bennünk a hit, ha holttá válik? Mit ér a test, amelyet megőrzünk, ha a lelkünket elveszítjük? Ha a hitünket nem gyakoroljuk, nem imádkozunk, nem vágyunk az Isten igéjére, ha már nem természetes számunkra az önzetlen jó cselekvése, megkeseredünk, avassá válunk, mert nem használjuk azt, amit kaptunk, és amit ránk bízott az Isten. Ha erős a hitünk, ha tudunk mindennél jobban bízni Benne, természetessé válik a jó cselekvése. A hitünknek olyan gyümölcse lesz, amely illatos, édes, másokat is felüdít. Bizonyságtétel lesz nemcsak szavakkal, hanem az egész életünkkel, az Istenben megtalált békességgel, derűt adó reménységgel arról az Úrról, aki a nehézségben, nélkülözésben, a kietlen pusztában sem hagyja el a kiválasztott, megváltott népet. Ámen