default_mobilelogo

Napi falat

2021. április 9., péntek

„Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket és ne tiltsátok el őket, mert ilyeneké az Isten országa.” (Mk 10,24)

Bővebben ...

Egy kép gyülekezetünkről

„… adjatok hálát az Istennek, az Atyának mindenkor mindenért, a mi Urunk Jézus Krisztus nevében.” (Ef 5,20)

Otthon. Az a hely, ahol fesztelenül önmagam lehetek. Ahol nincsenek görcsök bennem, nem kell elvárásoknak megfelelnem. Otthon, ahol érzem a feltétel nélküli szeretetet, ahova érzések, emlékek kötnek; ahova évek múlva is bármikor visszatérhetek, és minden ott folytatódik, ahol abbamaradt. Otthon vagyok, ahol a szálak eltéphetetlenül erősek. A hely, amelyhez elválaszthatatlanul hozzátartozom, és jó érzéssel töltenek el emlékek, szavak, mondatok, mert a szeretet táplálja őket.

Hol van az otthonom? Itthon vagyok Bogláron, otthon Ecsenyben és hazamegyek Gyönkre, mert otthonom minden, amihez a lelkemmel kötődök, ragaszkodok. Mindenhol otthonra találok ahol szeretek és szeretve vagyok. Ez a szeretet pedig belénk ivódik. Sokszor egészen mélyen él bennünk és elég egy hang, egy szó, egy kép, egy illat és máris felszínre kerül. Megszűnik az idő, a tér, és átrepít kilométereken, évtizedeken át visszahozva azokat, akikkel már nem lehetek együtt, csak az Isten kegyelméből egyszer majd odaát.

Az emeleti vendégszobánknak néhány napja otthon illata van. A nagyszüleim házának a kamráját idézi fel, ahol a füstölés után szellősen lógtak a szalámik, sonkák, kolbászok. Ha a kelleténél kicsit tovább maradt bent az ember, beivódott a füstös illat a ruhájába, hajába, hogy hosszú percek múlva egyre éhesebb legyen, ahogyan gondolatai folyton a füstölt húsok körül jártak.

Rég éreztem már ezt az illatot, de most egy hatalmas húsvéti sonka lóg szögre akasztva a vendégszoba lépcsőházában. Az egyetlen, még ilyenkor hűvös, szellős helység a házban, így erre a néhány napra kihasználjuk, hogy nincs lakója és húsvétig ott pihen vékony madzagon lógatva egy igazi házi sonka.

Gyerekkoromban sosem gondoltam volna, hogy ilyen ritka kincs lesz egyszer számomra. Elképzelhetetlen volt az, ami most mindennapos, hogy bolti felvágottak kerüljenek a vacsoraasztalra. A vasárnapi ebéd után hatalmas szatyrokkal tértünk haza nagyszüleimtől felpakolva az egy hétre elegendő kolbásszal, szajmókával, füstölt sonkával, lesütött hússal, savanyú káposztával. Tartósítószer csak a só volt, meg a gondos füstölés. Ízfokozó a fűszer, melyek szinte mindegyike a saját kertben termett. Fűszerpaprika, fokhagyma… nem volt benne ízfokozó, mégis a legteljesebb ízharmónia volt a számunkra. Nem ismertek adalékanyagot sem, talán csak a szeretetet, amellyel készült és ami páratlanul ízletessé, különlegessé tette.

Amíg minden reggel és este ott volt az asztalon, talán nem is igazán éreztem vagy értékeltem a kivételes „szerencsémet”. Annak ellenére, hogy a legfinomabb falatok voltak a tányéromon, én mégis az egyszerű parizerre vágytam. A jellegtelen tucattermékre, amelyet ritkán vettünk, hiszen volt más, sokkal jobb, de sokszor az ember akkor látja mindennek az igazi értékét, ha elveszíti azt. Ha valami állandó, mindig jelenlévő, ha természetessé válik, sokszor el is felejti értékelni, hogy milyen kincs van a birtokában. Így voltam ezzel én is. Ahogyan messzire kerültünk, és megváltozott az életünk, a ritmusunk, ahogyan az új tudás birtokában elfelejtettük vagy talán meg sem tanultuk az egyszerűt, a régit, a kényelmesebb utat választottuk: a bolti készet, az olcsóbbat, a jellegtelenebb tömegterméket. A „valódi” pedig drága érték lett. Az, ami gyerekként számomra hétköznapi volt, ma már csak ritka kincs a minősége és az ehhez illő ára miatt.

Sokszor eszembe jut, hogy mennyire nem tudom és nem tudjuk megbecsülni azt, amit az Istentől kapunk. Mennyire nem tudjuk az igazi értékét annak, amit Ő ad nekünk napról napra. Nem becsüljük az egészséget, az idős szülőket. Nem becsüljük az egyszerű szavakat, a szeretetet. Nem becsülünk hazát, otthont, családot, biztonságot, barátokat, de elég csupán egyet elveszítenünk és máris megérezzük, mennyivel szegényebbek lettünk. Minden a miénk, megkapunk mindent, sokszor többet is, mint amire szükségünk van, mégsem vagyunk gazdagok, mert az értékét nem látjuk annak, amit kaptunk. Ám ha elveszítjük, rájövünk, hogy a gazdagság csak attól függ, hogy milyen szívvel, hálával tekintünk az életünkre. Tudunk-e köszönetet mondani az Atyának mindenért, akár a kevésért is, amivel megtart és gondoskodik rólunk?

Az igazi gazdagság az lesz a számunkra, ha megtaláljuk minden pillanatnak a maga örömét, ha tudunk hálát adni mindenkor mindenért tudva, hogy a földi élet után igazi otthonra a szeretet Istenének mennyei országában lelünk. Ámen