„Ami volt, ugyanaz lesz majd, és ami történt, ugyanaz fog történni, mert nincs semmi új a nap alatt.” (Préd 3,15)

Amikor az Isten megteremtette a világot, mindent szépnek és tökéletesnek teremtett. Aztán megalkotta az embert saját képére és hasonlatosságára, hatalmat adott neki, hogy uralkodjon a földön és a vizeken, az ember pedig saját képére és hasonlatosságára, vagy inkább kényére, kényelmére és kedvtelésére formálta a természetet. Honosít, nemesít, génmódosít, utaztat több ezer km-en át, aztán csodálkozik, hogy egyre több a kártevő, egyre fáradtabb, kiégettebb a termőföld, miközben egyre többet változtat és módosít, hogy otthon érezze magát az exotikum, amelynek a teremtettségben talán egészen más földrészen lett volna otthona. Amit játszunk nagyban, globálisan, ugyanazt játszom kicsiben a boglári udvaromban. Saját képemre és hasonlatosságomra, vagy inkább kényemre és kedvtelésemre próbálom alakítani akkor is, ha öt év alatt kiderült, hogy értelmetlen szinte minden erőfeszítésem.

Ma számba vettem a veszteségeimet. Kiszáradt a csepleszmeggy, amit 2 éve koros faként ültettem, hogy végre árnyék legyen a kiégett fű helyett. A csüngő ágú barkafűz 4 éven át rendületlenül zöldellt a tavasz beköszöntével, az idén nem hajtott ki, száraz, élettelen. Az igénytelen nyáriorgona, amely Ecsenyben szinte pillanatok alatt hatalmas bokorrá nőtt, itt erőtlen, gyenge hajtásokat hoz, virágot is csak mutatóban. 15 év alatt Ecsenyben a hatalmas parókia udvart benépesítettem angol rózsákkal, virágzó cserjékkel, ciprusokkal, 300 tő levendulát ültettünk. A leglehetetlenebb helyre is kerültek növények, a kert pedig tervszerű kuszaságban vadonként burjánzott, míg néhány év alatt a csupasz sarokból kávézósarok lett két székkel és egy lavór állványból összedobott asztalkával. Díszalmát ültettünk a ház elé, hogy árnyékot adjon, az apró kis csemete pedig meghálálta az igyekezetet és tavasszal borvörös virágok illatával kényeztetett bennünket. Valahogy így terveztem Bogláron is a szűkre szabott udvarban. Öt év alatt már látszódnia kellene a változásnak, de amit tavasszal ültetek, őszre tönkremegy, így figyelmeztet arra, hogy nincs még kezemben a kert „lelkének” a kulcsa. Illetve nálam van, de ahelyett, hogy elfogadnám és kinyitnám a zárat, erővel próbálok betörni a falon vagy az ablakon át. Pontosan tudom, hogy a sziklán, köves, sovány, homokos talajon nem tudnak mélyre hatolni és onnan tápanyagot gyűjteni a gyökerek. A törmeléken, az égető napsütésben soha nem lesz hortenziasövényem. Ha meg is teszek mindent, ha locsolok, földet cserélek, tápoldatozok, akkor is elég csak egyetlen hanyagság, figyelmetlenség és minden igyekezetem hiábavaló volt. Abban a pillanatban, hogy az ember már nem akarja kénye-kedve szerint formálni és uralni, a természet újraformálja önmagát aszerint, ahogyan a teremtettségben az Isten szava létrehozta, megalkotta azt. Néhány év és a természet megtalálja önmagát: a rózsák helyét elfoglalja a csalán, bodza, akác, a gyep helyett pitypang, százszorszép és tarack virít, burjánzik, aminek mindig is helye volt, ott volt, csak az élettere hiányzott a növekedéshez. Az ember erdőt irt, tar földet hagyva utána, aztán néhány év múlva újra fák, bokrok növik be a természetes élőhelyet. Az ember falvakat, házat épít, de ha elhagyottá válik, csupán néhány évtized kell, hogy az ember életének, munkájának csak nyoma maradjon és újra életre keljen, erőre kapjon a természet megújulást hirdető, mindent zöldbe borító kertje.

Ami volt, ugyanaz lesz majd… semmi sem örök és állandó a földön, ahogy a mi erőnk, életünk sem. Lehet ez csüggedés, de lehet az a reménység is a számomra, hogy egyszer minden visszakerül oda, ahova tartozik: az Istenhez. Hogy bár az ember messze kerül tőle, kénye-kedve szerint él és egyre fájdalmasabban hordozza ennek a következményét, de egyszer megtanulja és elfogadja, hogy nincs nagyobb hatalom, mint az Istené. Ámen