„Az ítélet pedig az, hogy a világosság eljött a világba, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert a cselekedeteik gonoszak.” (Jn 3,19)

Vakítóan süt a szemembe a nap. Tudom, örülnöm kellene neki, de éppen vezetek és annak ellenére, hogy lehajtottam a napellenzőt, mégis pont az arcomba mosolyog a ragyogó sugaraival. Ha kihúzom magam, akkor sem az igazi. Kicsit jobb, de sokáig nem bírom a kényelmetlen pozíciót. Elhajolni, elfordulni nem lehet, mert ennyi erővel akár csukott szemmel is vezethetnék, de semmiképpen sem az életem kockáztatása a célom az amúgy nem túl forgalmas úton. Néhány héttel ezelőtt bármit megadtam volna a napsütésért. Alig vártam, hogy végre tavaszodjon, hogy szűnjön a hideg, erre, amikor megérkezik, bosszant, meg az is, hogy kényelmetlenül érzem magam tőle. Pedig tény, hogy éles a kontraszt a hideg, borús napok és a napsugár melengető fényessége között. Most mégis bosszant, bár a kedvem sem túl jó meglátva a parkolóban álló temérdek autót. Közeledik az ünnep, és szokás szerint megrohamozzuk az üzleteket, hogy mindent megvegyünk, előkészítsünk, süssünk, főzzünk, tojást fessünk. Tojásfestéket persze nem találok, az igazat megvallva nem is nagyon keresgélem a tömegben. Két évvel ezelőtt teljesen elfelejtettem. Az utolsó pillanatban próbáltam beszerezni, de sehol sem kaptam. Végső megoldásként akrilfestéket vettem és a kifújt tojásokat feketére festettem. Nem túl vidám, hagyományosan romantikusnak sem mondható, de az eredmény minden várakozásom felülmúlta: a fekete héjra, akárcsak egy táblára, fehér ceruzával pöttyöket, virágot, indákat rajzoltam, kacskaringós vonalakkal betűket írtam és a tojások pont olyanok lettek, mint egy vintage hangulatú felírótábla. Tetszett a végeredmény, a fekete alapon fehér díszítés éles kontrasztja. Tetszett, hogy szinte ragyogott, világított a világos motívum az ellentétes színpárján.

Húsvét hajnala pont így ragyogott fel nagypéntek gyászán. A feketeségbe, a fájdalom, a veszteség nyomasztó sötétségébe belehasított az ellentéte: az élet, a feltámadás, a remény.

Várták a Messiást, mint hideg tél után a tavaszt. Reménykedtek, bíztak, de amikor megjelent, sokak szemét bántotta a fénye, vakító volt a tisztasága, bűntelensége, szeretete ott, ahol meghaltak az érzések, ahol a bűn sötétje lepte be a lelkeket. A tisztaság szemet szúrt és bosszantó lett Jézusnak az egyszerűségén is átragyogó dicsősége. Nagypénteken a bűn látszólag győzedelmeskedett. A sötétség a sziklasírra telepedett. A kő elmozdíthatatlannak, végérvényesnek tűnt az ember számára. A reménység Jézussal együtt a sír mélyére került és maradt a betegség, a halál, a fájdalom, a szenvedés gyászos feketesége.

Aztán eljött húsvét hajnala és az Isten ujja fénnyel írt reményteli üzenetet. A sírból áradó ragyogó fényesség megtörte a sötétség erejét. Vakítóan, már-már bántóan tört át az éjszakán, a bűn homályán, hogy hirdesse a feltámadott reménységet, az életre kelt Isteni dicsőséget. Eltakarhatjuk a szemünket előle. Elfordíthatjuk a fejünket, hogy ne lássuk, de megéri-e csukott szemmel, vakon vezetni az életünk egyre gyorsuló, rohanó pályáján? Megéri-e kockáztatni az életet, amely nem a tovatűnő időre, hanem az örökkévalóra szól?

Előveszem a kifújt tojásokat, nézem őket feketén-fehéren. Talán van még fekete festékem, hogy az idén is emlékezzek arra, hogy az életben nemcsak végletek vannak, de az Isten színe előtt nem lesz más, mint a hitem, reménységem, az életem. Napvilágra kerül majd Krisztus dicsőségének fényében minden: a jó és a rossz élesen elkülönülve egymástól feketén-fehéren. Ámen