„Amikor Jézus meglátta, hogy ott áll anyja és az a tanítvány, akit szeretett, így szólt anyjához: Asszony, íme, a te fiad! Azután így szólt a tanítványhoz: Íme, a te anyád!” (Jn 19,26-27)

Vásottak. Rég ki kellett volna dobnom őket a szekrényből. Nem szeretem, ha a ruháim kinyúltak, szakadtak, kivéve, ha gyárilag tervezett rajtuk a hasadás, de ha valami elhasználódik, az teljesen más. Az anyag vékony lesz a sok mosástól, viseléstől, kopott lesz, fakul a színe, rojtosodni kezd és elindul a hasadás, amit megvarrni sem lehet, mert a tű szúrása, a szál feszítése csak újabb sérülést okozna rajta. Nem jellemző rám, hogy viseltes ruhát hordjak. Még itthon sem bújok kinyúlt „mackónadrágba” sőt, nincs is a ruhatáramban, mert nyáron szoknyát, télen farmert húzok még akkor is, ha csak a kanapén kuckózok. Reménykedve nézek végig újra a kockás ingemen és a farmerdzsekimen. Szeretném aprónak, jelentéktelennek látni a szakadást, de tudom, hogy nincs értelme. Egyik sem tart örökké, és kereken kilenc év folyamatos nyüstölése nyomot hagyott nemcsak rajtam, de az anyagon is. Lassan egy évtizede, amikor 52-ről 40-re cseréltem a ruhaméretem, az elsők voltak, amelyeket az új ruhatáramba megvettem. Azóta minden tavasszal, mikor újra előhúztam őket a szekrényből, azzal biztattam magam, hogy amíg kényelmesen rám jönnek, addig nincs baj, addig helyén vagyok, legalábbis testügyileg. Kötődök hozzájuk, ahogyan hajlamos vagyok tárgyakhoz is ragaszkodni, ha azok valami miatt sokat jelentenek nekem.

Kiterítettem őket az asztalra talán csak, hogy az időt húzzam, és próbáltam számba venni a lehetőségeket. Talán ha szokásom szerint hímezni, foltozni kezdeném..., de az ing nem tűrné a javítást. Túl gyenge már hozzá. A szakadás egyre nagyobb, bármilyen nehéz is, de ideje megválnom tőle. Ahogyan fekszenek az asztalon, mintha csak a deresen lennének közszemlére téve, hozzágondolom a kockás anyagot a farmer ujjához, gallérjához. Egy vékony szegély, egy szabott ferdepánt eltakarná a szakadást, erősítené a gyengeséget, új reményt, megmaradást, lehetőséget adna nekem és a dzsekim további testreszabott „kapcsolatának”. Egyik sem tökéletes. Mindkettőn nyomot hagyott az idő. Visszafordíthatatlan a sérülés, a kopás, egyetlen esélyem van mindkettőt megtartani: ha eggyé lesznek, kiegészítik, gyógyítják egymást, bekötözve az anyag sebeit, befoltozva a hiányosságokat. A kettő önmagában nem lehet már ugyanolyan, mint azelőtt, de a kettő együtt még magában hordozza a kezdetet, az új lehetőséget, a megmaradást.

A tanítványok szétszéledtek. Még Péter, a kőszikla is, aki fogadkozott, hogy képes a halálba is követni Mesterét. A fájdalom, a csüggedés túl nagy. Talán nem akarják látni a szenvedést, azt, ahogyan a reménységük, hitük Jézussal együtt meghal a kereszten. Csak János marad ott, a szeretett tanítvány. Együtt gyötrődik az anyával, aki könnyek között siratja a fiát. Valami elszakadt. Valami végérvényesen odalett. A sebek fájnak, sajognak, a veszteség, a gyász egyre közelebb. Semmi sem lesz már olyan, mint azelőtt. Ahhoz túl sok a könny, túl mély a seb, túl nagy volt az öröm, a remény, de elmúlt, minden elveszett. Jöhet még bármi jó ezután? Lehet még bízni, hinni abban, hogy a jó erősebb a rossznál? Lehet vigasz a gyászban, a legnehezebb pillanatban? Lehet még bízni, hogy a sebek begyógyulnak és nem lüktetnek élesen, szívbe hasítóan? Jézus a kereszten gyötrődik, de utolsó erejével is gyógyítani akar. Nem hagyja magára azt, aki erőtlenné lett, nem elvágja, a semmibe hajítja azt, ami eltört, meghasadt, hanem egymásra bízza őket. Egyikük sem lesz már olyan, mint azelőtt. Magukra utalva, a saját erejükből nem lennének képesek gyógyulni, újra erőre kapni. Minden nappal csak egyre nagyobb lenne a hasadás, de együtt, egymást támogatva, erősítve van remény a megmaradásra, míg beteljesül az ígéret. Van esély vigaszt találni, ha látszólag minden elveszett. Van miben reménykedni, ha a hitet erősíteni tudják egymásban. A gyengék, akik annyi fájdalmat, sebet hordoznak. Az erőtlenek, akik roskadoznak a fájdalom, betegség, gyász súlya alatt. Egymásra bízza őket az Úr, hogy a nehézségben, küzdelemben megmaradjanak a kitartó reménységben.

Összetörve, a sebeinket borogatva, könnyekkel állunk mi is a kereszt alatt. Néhány hónap telt el csupán, mégis tudjuk, hogy semmi sem lesz olyan, mint azelőtt. Sérültünk, gyászoltunk, búcsúztunk. Napról napra mélyebbek a sebeink, minden nappal, hírrel egyre nagyobb a lelkünkön a szakadás. Egyedül kevés az erőnk, a hitünk. Egyedül botladozunk, elszéledünk, magányba, reménytelenségbe süllyedünk, de Jézus egymásra bíz bennünket. Szavakkal, imádsággal, szeretettel erősíteni tudjuk egymást akkor is, hanem vagyunk tökéletesek, teljesek. A kegyelemmel, gondviselő szeretettel tudunk támaszai lenni egymásnak, addig a napig, amíg az Isten ígérete beteljesedik és húsvét csodája, a feltámadás öröme valósággá lesz a mi szemünk előtt is.

Az ingemet kimostam, majd vékony csíkokat vágok belőle, hogy megerősítse, színnel, élettel töltse meg a farmerdzsekimet. Tudom, hogy nem tart örökké ez sem, az idő nyomot hagy rajta, egyre élesebben és mélyebben, de amíg megtarthatom, addig örömöt, színt hoz az életembe. Amíg használni tudom, addig viselem, hordom, míg épségben megtarthatom. Csak ennyit kérek az életemre is: tartson meg hibáimmal, foltjaimmal együtt az Isten, amíg használni tud. Amíg megtart napról-napra kegyelmében, tudjak örömöt, színt vinni mások életébe gyógyítva szeretetének erejével mások sebeit. Ámen