„…úgy ajánljuk magunkat mindenben, mint Isten szolgái: sok tűrésben, nyomorúságban, szükségben, szorongattatásban, […] dicsőségben és gyalázatban, rossz hírben és jó hírben, mint ámítók és igazak, mint ismeretlenek és jól ismertek, mint halálra váltak, és íme, élők, mint megfenyítettek és meg nem öltek, mint szomorkodók, de mindig örvendezők, mint szegények, de sokakat gazdagítók, mint akiknek nincsen semmijük, és akiké mégis minden.” (2 Kor 6,4-10) 

Akár „fej vagy írással” is eldönthettem volna, hogy kint vagy bent legyen rend. Legalábbis megközelítőleg. Alaposan ráférne a lakásra is a takarítás, de az udvaron is egyre szembetűnőbb, hogy jó lenne végre nekiállni az újabb tereprendezésnek. A döntést nagyban megkönnyítette az ajándékba kapott két gránátalmafa, klemátisz, barátcserje, melyek kivétel nélkül beültetésre vártak, az 50 db tégla házhoz szállítva, illetve a termetes fűzfavesszőkupac, amit az autóba hajlítva, gyömöszölve fuvaroztam haza néhány utcahossznyit, hogy ágyásszegély legyen belőle. Sokáig nem várhat, a fa már hetekkel ezelőtt lett kivágva, a száraz ág pedig törik, nem alkalmas a vesszőfonásra. Szombat estére aztán minden a helyére került, legalábbis kint: a klemátisz futhat az új pergolára, a barátcserje riaszthatja a szúnyogokat a kerti asztal mellett, a gránátalma koronás fácskává növekedhet, az út ugyan a semmibe vezet, de legalább egy szakaszon elkészült, a vessző pedig csinos szegélye lett a láthatatlan tündérek kertjének. A legkisebb is kivette a részét a munkából. Mohát szedett, ültetett, tervet készített, „lakberendezett”, locsolt, bár a kíváncsiságát egy valami keltette fel leginkább, a vesszőfonás. 

Hajat fonni már tud, így nem igazán értette, hogyan készül a kis kerítés, ha nem három, hanem mindig csak egy szál vessző van a kezemben és azt tekerem, kanyarítom a leszúrt karók körül. Próbáltam elmagyarázni, hogy ez nem ugyanaz a fonás, sőt, ez inkább szövés, mert pont ugyanezzel a technikával dolgoztak régen a szövőszéken. Egy mai hatévesnek, idegenek a szavak. Honnan is tudhatná a 21. században, Balatonboglár közepén egy aprócska udvarban, hogy mi az a rokka, orsó, szövőszék, vetélő vagy csupán a szövőkeret! Így aztán másnap, hogy kipróbálhassa, botokból keretet erősítettem össze, apró szögeket ütöttem bele, erre feszítettünk ki egyszerű madzagot, aztán fűszálakat, hajlékony ágakat vagdostunk, hosszú szárú pitypangot és elkezdtük szőni a „virágszőnyeget”. Egyszer fent, aztán lent. A következő sorban pedig fordítva: ahol a szál előtt ment, most mögötte lesz a rozmaring ág, mindig ügyelve a sorrendre, mert csak így lesz a végén szép, a szőttessé vált gaz-virág. Csak úgy tudja szorosan összetartani a nővényszálakat a láncfonál, ha előtte és mögötte is van. Ha időnként eltűnik a szemünk elől a háta mögé kerülve, hogy a túloldalról látható legyen, és onnan nézve jelentéktelenné váljon az „ideát”. 

Egyszer fent, egyszer lent. Időnként egyik végletből a másikba hajít minket az Isten. Egyik pillanatban érezzük, látjuk megtartó, gondviselő jóságát, a következőben pedig eltűnik előlünk, mintha messze távolodna elengedve a kezünket, támasz nélkül hagyva az élet nehézségében. Vajon büntet? Vagy csak játszik velem? Próbára tesz? Magamra hagy, hogy lássam, mire megyek az életben nélküle? Talán nem tesz mást, mint a sok-sok gyomot, virágot, az illatosat és a haszontalant, ami az életünket jelenti, összefonja, hogy mindennek legyen értelme és célja, hogy minden apróság egésszé álljon össze úgy, hogy közben szorosan tart, támaszt ad és mindezt úgy, hogy időnként mögé kerülünk elveszítve őt néhány pillanatra. A fent és lent kettőssége jelen van az életünkben. Szinte néhány pillanat alatt fordulhat bármi az ellenpontjára: öröm bánatra, egészség betegségre, siker a kudarcra. 

Ezt érezte az apostol is, amikor a Korinthusi gyülekezetnek erről a kettősségről beszél: a dicsőségről, mellyel az egyik pillanatban felemelik, tisztelik az embert, de ugyanilyen gyorsan elengedik és gyalázni kezdik. Van, aki igaznak tartja a szavát, míg más ámításnak, hazugságnak véli a Krisztusról szóló tanítást. Folyamatos veszélyben az életük, mégis élnek, mert a kettősség ellenére az Isten ereje, szeretete szilárdan tartja őket. Bár semmijük sincs, mégis a hittel együtt az övék a minden, az, ami a túloldalról nyer értelmet, az üdvösségből, az Isten országából. Ami itt rejtve van a szemünk elől, ott napvilágra kerül és értelmet nyer. Az, ami innen, a földi élet felől tűnik fontosnak és értékesnek, onnan nézve értéktelen, lényegtelen lesz. Az, ami igazán fontos fent és lent, az az Isten megtartó, megerősítő jelenléte az, hogy hozzá kapcsolódunk, benne élünk, vagyunk, és végül megadja, hogy értsük: így éri el az életünk vele, általa a célt, a teljességet. Ámen