default_mobilelogo

Napi falat

2021. május 7., péntek

„…mint újszülött csecsemők a hamisítatlan lelki tejet kívánjátok, hogy azon növekedjetek az üdvösségre; mivel megízleltétek, hogy jóságos az Úr.” (1Pt 2,2-3)

Bővebben ...

Egy kép gyülekezetünkről

„Ha az ÚR nem építi a házat, hiába fáradoznak az építők. Ha az ÚR nem őrzi a várost, hiába vigyáznak rá az őrök. Hiába keltek korán, és feküsztök későn: fáradsággal szerzett kenyeret esztek. De akit az ÚR szeret, annak álmában is ad eleget.” (Zsolt 127,1-2)

Mennyi az elég? Mikor elég a pénzből, sikerből, elismerésből? Mikor elég a dicsőségből, hatalomból, az előre jutásból, a kényelemből? Eljön-e egyáltalán az a pillanat, hogy végre kimondjuk: „Elég!” Nem vágyunk többre, nem szeretnénk mást, csupán azt, amit elértünk, kaptunk, nem hajszoljuk már magunkat még tovább. Nem akarunk megfelelni, előrébb jutni, még boldogabbak lenni, mert pontosan elég az, amit eddig kaptunk a gondviselés Istenétől. Eljön az a pillanat, amikor kimondjuk, hogy elég? Hogy mindenem megvan, amire csak szükségem van?

Amíg bírjuk erővel, egészséggel, szinte kényszeresen vágyunk még többre, szebbre, jobbra, és sokszor csak későn döbbenünk rá, hogy hiába. Hiába volt minden, mert míg hajszoltuk a boldogságot, már el is veszítettük azt. Míg megragadni akartuk, kicsúszott a kezünk közül azokkal az értékes pillanatokkal együtt, melyekről lemondtunk miatta. Nincs áldás a küzdelmünkön, gazdagságon, nincs áldás a hatalmon, előrejutáson. Nyűg, teher, fáradtság minden újabb nap, melynek célja csupán a küzdelem maga, de nem az öröm, nem a jóleső érzés, hogy megélem az élet minden percét hálát adva érte a kegyelem Istenének.

„De akit az Úr szeret, annak álmában is ad eleget.” Az szereti az élet minden percét és áldássá lesz mások életén.

1991-ben Budapesten kezdtem a gimnázium első évfolyamát. Fóton volt a lánykollégium, így másodmagammal minden vasárnap este Újpest-központból utaztunk a közeli városba. 14-15 évesen az egyre sötétebb estéken cseppet sem volt megnyugtató a több mint fél óra várakozás, sőt az út sem, amit aztán a buszmegállóból a kollégiumig a kertek alatt meg kellett tennünk.

Egyik este a metró aluljáróból a buszpályaudvarra érve egy fiatal, bőrdzsekis fiú várt velünk együtt a járatra. Végtelenül nyitott, közvetlen természete miatt talán bárkivel vagy inkább mindenkivel azonnal megtalálta a közös hangot, így velünk is. Áradt belőle a szó a maga vagány, lezser stílusában, mintha csak ezer éve ismerne bennünket. Attól az estétől kezdve önjelölt testőrünk lett és minden vasárnap Budapestről a kollégium kapujáig kísért minket. Az akkori csendes gátlásosságomra visszatekintve csodáltam őt amiatt, hogy nem volt benne semmi kényszeres. Élvezte, szerette az életet, az a típus volt, aki mindig minden körülmények között önmagát adja, és csupán az őszinte nyíltsága miatt válik egy közösség egyik, ha nem a legfontosabb tagjává. Imádta a rockzenét és a motorokat. Ezzel volt összhangban az öltözködése, a vagánysága, de mindez olyan intelligenciával párosult, ami csak kevés embernek adatik.

Következő ősszel beköltöztünk a Rózsák tere, most is kollégiumként működő épületébe. A rendszeressé vált találkozás elmaradt, de éveken át mégis összekötött minket a barátság. Katona lett, de hetente érkeztek a levelek. Aztán nem sokkal a leszerelése előtt ott állt a kollégium kapujában. Abban az időben, amikor döntenem kellett, hogy mihez kezdek majd a nagybetűs életemben. Amikor szóba került, hogy talán lelkész leszek, emlékszem, ahogyan a vagány kendővel a nyakában oldalba bökött és csak annyit mondott: „Ott a helyed, az leszel.” Furcsa volt hallani tőle, de talán az első volt, aki a megerősítést adta a döntésemben. Számított a véleménye, nemcsak mert barátként tekintettem rá, hanem mert pontosan tudta mit akar az élettől: legfőképpen szeretni azt, és vele együtt, amit csinál. Szenvedélyesen szeretni és nem érni be kevesebbel. Akkor találkoztunk utoljára. Az életünk más irányba haladt, de kétségem sem volt afelől, hogy sokak számára lesz még biztos pont, lelkesítő, erőt, hitet, lendületet adó a személyisége.

Néhány hete egy bejegyzést olvastam a közösségi oldalán:
Fóti Gyula életrajza bekerül „Magyarország sikeres személyiségei” című lexikonba.

Veterán motoros körökben jól ismerik a nevét, mégsem celeb. Mindene megvan, de nem jegyzik a nevét a leggazdagabbak között. Ahogyan régen, most is ugyanúgy, szenvedélyesen szereti az életet és örömmel éli minden percét. Nem érte be kevesebbel, mint amihez adottságot, tehetséget kapott: létrehozni, megmozgatni, erőt, lendületet adni egy egyre nagyobb közösségnek. Megőrizni, megtartani az igazi értéket. Ragaszkodni önmagunkhoz, felvállalni saját magunkat minden helyzetben úgy és azzal, amilyen adottságot kaptunk az Istentől. Csupán ezzel, a hitelességgel, a közösség iránti alázattal, példaként állni sokak előtt. Mert így is lehet: elismerést szerezni úgy, hogy sosem vágyunk rá. Sikeresnek lenni úgy, hogy a másokért, a közösségért és a célért való alázat az egyetlen, ami számít. Nem hatalommal, erővel, hanem önzetlen segítséggel nyerni meg sokakat. Elérni a céljaimat úgy, hogy sosem törtetek, csupán odaszánással járom az utam. Hűséges maradok önmagamhoz, a hitemhez, az elveimhez és nem térek el attól, ami az igazán fontos, az igazán értékes az életemben.

Mikor értjük meg, hogy csupán ennyi kell, ennyi elég mindenre? Nem kell több a boldog, megelégedett élethez, csupán annyi, amennyit a szívemre helyezett a gondviselő Isten. Akarhatok mást, többet, jobbat, elérhetek mindent, de hiába. Nem lesz igazi örömöm benne, de akit az Úr szeret, annak álmában is ad eleget. Ámen