„Hát nem tudjátok, hogy egy kicsiny kovász az egész tésztát megkeleszti?” (1Kor 5,6)

Mindig szerettem a meséket, bevallom hősiesen, még most is. Szívesen ülök le egy „Magyar népmesékre”, „Kuflikra” vagy akár egy Dargay rajzfilmre. Kislányként rajongva szerettem a tündérmeséket. Reméltem, hogy egyszer én is találkozok beszélő állatokkal, és hittem, hogy ha próbára teszik a jó szívemet, pont úgy átmegyek a vizsgán, mint a szegény leány, akinek „Jó tett helyébe jót várj!” alapon varázserejű tárgyakat adtak cserébe a megmentett állatok.

Egyetlen mese volt, amivel sosem tudtam mit kezdeni, a „Kisgömböc”. Annyira groteszknek találtam a helyzetet, hogy a padláson lógó gömböc mindenkit felfalt, még egy komplett hadsereget is, hogy inkább átlapoztam, mást néztem, csak a hatalmasra duzzadó, a végén kidurranó kisgömböc ne kísértsen a rémálmaimban.

Három évvel ezelőtt Gyékényesen, a nyári táborunkban, mégis életre kelt a kisgömböc egy méretes bográcsban. Bár a hét elején megterveztük az étlapot, mégis időközben annyit változtattunk rajta, hogy az utolsó teljes napra öt kiló liszt maradt a kamrában. Hirtelen jött az ötlet, hogy süssünk lángost belőle. Só, víz, tejföl van, csupán élesztő és sajt kell, hogy a 30 fős tábori legénység jóllakhasson a friss, kívül ropogós, belül puha lángossal. Otthon, családi mennyiségben gyakran sütök. Tönköllyel, teljes kiőrlésű liszttel keverve, fokhagymásan, tejfölösen vagy éppen töltve, de hadseregnyi mennyiségre én sem voltam felkészülve. Pedig nagyon úgy tűnt, hogy a dagasztás és a sütés az én megtisztelő feladatom lesz. Érzésre sütünk mindent, ezt már a nagymamámtól megtanultam jó régen, de legalább egy apró támpontom lenne, hogy elsőre mennyi vizet adagoljak, hogy a dagasztás könnyebben menjen. A közönségtől, mint a régi tv-s vetélkedőben, hiába kérek segítséget, ők csupán a végeredményt várták kíváncsi lelkesedéssel. Nem voltak lehetséges válaszok, hogy kettőt eltüntessek belőle, így egyetlen megoldás maradt: felhasználva a telefonos segítséget, felhívni egy szakavatott profit a lángossütésre. Számomra ez egyetlen embert jelenthet csupán, Somogyi Istvánt, akit néhány hónappal Boglárra költözésünk után ismertem meg. Azóta, ahol tud, segít: lángost süt az iskolánk tanévzáró Istentiszteletére, támogatja a rendezvényeinket, ha összefutunk legtöbbször a bevásárlás során, két polc között beszéljük meg a „világmindenséget, meg mindent”. A saját lángosomon kívül csak az övét eszem, mindig ugyanolyan finom, kívül-belül, formára, ízre is tökéletes, így a szezon kellős közepén úgy döntöttem, hogy felhívom, hogy szakmai segítséget kérjek. Nem csalódok, felveszi. Két sülő lángos között is. Szerintem van még két keze pont az ilyen, általam okozott vis major helyzetekre. Legendásan tudom generálni magam körül a váratlan és meglepő helyzeteket. István úgy hallgat végig, mintha mindennaposak lennének az ilyen hívásai. Az is lehet, hogy csak ismer, így instrukciókkal ellátva, boglári irányítás alatt, Gyékényesen dagasztom a lángosomat. A legnagyobb edénybe éppen belefér a tészta, ami öt helyett végül hat kiló lisztből lett, mert hol az érzésre adagolt víz, hol a liszt lett túl sok, így végül még egy kevés élesztő is került a „kisgömböcbe”. A bedagasztott tészta szépen pihent. Aztán az élesztőtől duzzadni kezdett. Elindult, és mint egy amőba elkezdte bekebelezni a tál peremét, oldalát pont, mint a kisgömböc a rémálmaimban. Jobb híján a bográcsot vettem elő. 30 adag pörkölt is megfőtt benne, talán ez a kevés kis tészta nem fog ki rajtam. A biztonság kedvéért fázisfotókat készítettem, ha esetleg eltűnnék, könnyen azonosítható legyen a groteszk támadóm. Aggódva figyeltem, ahogyan a tészta egyre nagyobb lett. Az élesztő dolgozott, a tészta hólyagosodott, aztán elindult a bogrács peremén túl a hadseregnyi táborozó felé kacsintgatva. Az a kevés élesztő a hat kiló lisztet úgy megkelesztette, hogy ha véletlenül ott felejtem, talán a konyhát is bekebelezte volna. Ahogyan kézbe vettem és az asztalra fektettem, elszállt belőle a levegő egy része. Összeesett és cseppet sem tűnt már veszélyesnek. Gyorsan elküldtem Boglárra a képes beszámolót megköszönve a segítséget, meg főleg a türelmet és elkezdtem kisütni a lángosokat egyiket a másik után, összesen 67 darabot. Mindenki jóllakott, de még a falu lelkésze is. Ettük melegen, hidegen a puha lángosokat szinte pukkadásig.

Egy kicsiny kovász az egész tésztát megkelesztette. Ahogyan a bennünk lévő bűn, ha teret adunk neki és engedjük növekedni, végül elnyel bennünket és felemészti az életünket. Pont, mint a kisgömböc a mesében. Először még kicsi, de minél többet eszik, annál nagyobbra növekszik, annál többet kíván, ural és közben észrevétlenül elnyel mindent maga körül. Elég a bűnnek egy kis helyet engedni az életünkben, közösségeinkben és azonnal elkezd elnyelni mindent. Ha tápláljuk, egyre nagyobbra növekszik. Miközben elhiteti, hogy ő az igaz, a jó, egyre többet harap belőlünk és szépen lassan átveszi az irányítást a testem, lelkem, életem felett is. Így van ez a kísértésekkel, a bennünk lévő érzésekkel, haraggal, féltékenységgel, irigységgel. Ha helyet adunk nekik az életünkben, ha megtűrjük, nem küzdünk ellenük, átveszik az irányítást és uralkodnak rajtunk, hogy többé ne tudjuk megkülönböztetni az igazat és hamisat, a jót és a rosszat. Csak, amikor késő, akkor döbbenünk rá, mennyire nem tudunk uralkodni saját magunk felett. Ha igaz ez a rosszra, igaznak kell lennie a jóra is. Az igaz, a jószívű, a szeretetből fakadó ugyanúgy tud növekedni bennünk, ha beengedjük, helyet adunk neki az életünkben. Ha növekedni kezd, ha betölti a szívünket, lelkünket, nem lesz helye a rossznak, mert mindent átjár a szívből fakadó, mindent megmozgató, éltető, tisztító, hitből táplálkozó őszinte szeretet. Ámen