Akkor Péter odament hozzá, és ezt kérdezte tőle: „Uram, hányszor vétkezhet ellenem az én atyámfia úgy, hogy én megbocsássak neki? Még hétszer is?” Jézus így válaszolt: „Nem azt mondom neked, hogy hétszer, hanem még hetvenszer hétszer is.” (Mt 18,21-22)

Napok óta olvadozunk a lányokkal egy dongó puha, gömbölyded popójának a látványán. A hozzá tartozó rövid kis motivációs írás szerint a dongó testének és szárnyainak mérete alapján hivatalosan nem is repülhetne, elvileg képtelen rá, neki viszont fogalma sincs a fizikáról, így köszöni szépen, de a termetes hátsójával és az aprócska szárnyaival is vígan repül a nagyvilágban. A dongó popója lenne hivatott felhívni a figyelmünket arra, hogy az akadályok, amelyek visszatartanak minket, csak bennünk léteznek, de amint a célra figyelünk és nem a korlátainkra, bármire képesek lehetünk. Azért én mégis szeretem a korlátaimat. Megvédenek attól, hogy vakon rohanjak a falnak vagy elkövessek akár végzetes hibát. Megóvnak az elbizakodástól és attól, hogy jobban bízzak a saját erőmben, mint az Istenében. A dongó bájos hátsója engem inkább arra emlékeztet, hogy az Istennél semmi sem lehetetlen. Még az sem, hogy a teremtéssel rácáfoljon a tudomány és a fizika emberi tényeire, hiszen a hit pontosan ezt jelenti: hinni az ésszel felfoghatatlanban, érthetetlenben. Hinni abban, hogy semmi sem történik véletlenül az életben. No meg elnézve ezt a bájos kis teremtményt, az is eszembe jut, hogy az Atya mennyi szeretettel, derűvel és időnként humorral alkotta meg a teremtményeket.

Mi más magyarázat lenne pl. a kacsacsőrű emlős létezésére? Mintha maradt volna készleten egy hódfarok, egy csőr, az Isten pedig összeillesztette, hogy lássa, mi lesz belőle. És látta Isten, hogy mindez igen jó. Aztán ott van a quokka, egy ausztrál erszényes, amelyik mindig olyan bájos mosolygással tekint a világra, hogy ösztönösen vele derül az ember is. Rettentő barátságos kis állatnak tűnik, szívesen pózol, fotózkodik az emberrel, csupa életöröm, derű, olyannyira elragadó, hogy példaként említettem az egyik iskolai áhítaton hétfő reggel. Azóta utána olvastam az aprócska quokkának. A mindössze 8 kg súlyú állatka, valóban szereti az ember közelségét. Az élete nagy részét végigmosolyogja, maga a megtestesült báj, a cukiságfaktor szintmérője, de mielőtt elolvadnánk tőle is a dongó popója után, szembesülünk a rideg valósággal, hogy ez az ártatlan mosoly cseppet sem őszinte, csak eszköz, hogy elvesszünk, és azt tegyük, ami az erszényest boldoggá teszi: legfőképpen etessük. A mosolyt és a pózolást arra használja fel, hogy behálózza az áldozatot, aki cserébe a „szeretetért” elhalmozza a legfinomabb falatokkal. Hidegen manipulál, hogy elérje a célját és, ha ez még nem lenne elég, bármit, akár az utódait is feláldozza, hogy a saját életét menteni tudja. A bájos külső mögött egy lelketlen manipulátor lakik és miközben a jóhiszemű látogató olvadozik, szépen lassan a csapdájába kerül. Hogy mindezt még tetézze, éppen ezért szándékosan keresi az ember társaságát. Tudja, hogy megnyerő, és ki is használja az adottságát.

Minden hasonlóság, csupán a véletlen műve, mondhatnám ennél a pontnál, mert igen, nemcsak a quokka, de az ember is ért a manipulatív játékokhoz. Bűbájos tud lenni, megnyerő, hogy elérje a célját. Számító és önző, ha saját magáról van szó. Kihasznál jóindulatot, segítőkészséget, visszaél mások szeretetével, tiszteletével, de ha saját magáról van szó, képes bármit beáldozni, mint aki nem ismer sem Istent, sem embert. Az emberi önzés, érdek, a játszmák mintha sosem változnának az évezredek alatt, és időnként mintha vonzanánk is a jóindulatunkkal azokat, akik csak kihasználni akarnak.

Hányszor bocsássak meg nekik? Kérdezi Péter? Még hétszer is?

Hányszor engedjem, hogy kihasználjanak? Hányszor bocsássak meg annak, aki visszaél a bizalmammal? Egyszer könnyű. Másodszor már nehezebb. Harmadszor elgondolkodom, hogy miért is teszem? Negyedszer már nincs miért, nincs bizalom, nincs remény, de hétszer? Péter, a kőszikla még erre is képes lett volna? Jézus helyében megdicsérném, vállon veregetném a szelíd, alázatos természete miatt. Ehelyett Jézus a saját bűneire emlékezteti Pétert. Arra, hogy az Isten mennyit elengedett, megbocsátott neki. Aki megtapasztalta, érezte a kegyelem, a megtérés erejét, az tudja, hogy minden bűnét elengedte az Isten, amit hittel vallott meg előtte. Nem egyet, hetet, hanem sokkal többet, amit az életünk során nap mint nap elkövetünk az Isten és emberek ellen. Ha Ő ennyi mindent elengedett nekünk, nem kell-e ugyanezt tennünk nekünk is? Ha Ő kész minden nappal új esélyt adni és várni, hogy egyszer tényleg megváltozik az életünk, nem kell-e esélyt adnunk nekünk is, bízni abban, hogy az Isten képes átformálni minden ember életét minden nappal esélyt adva a megtérésre?

Amikor az Úr megteremtette a világot, gyönyörködött benne. A dongó puhaságában, a kacsacsőrű emlősben, quokkában. Látta Isten, hogy mindaz, amit alkotott igen jó. Aztán az engedetlenség bűnt hozott magával és látta Isten, hogy ez nem jó. Látja a mi életünkben és másokéban is a rosszat, amit magunkban hordozunk. Ezért adta értünk egyetlen Fiát, hogy bűnbocsánatunk, életünk, üdvösségünk legyen. Esélyt adott, hogy játszmák nélkül, őszintén állhassunk meg előtte bízva abban, hogy minden nap bizonyosság, minden reggel lehetőség felismerni a teremtő Isten megváltó, megújító kegyelmének erejét. Ámen