„Szeretteim, szeressük egymást; mert a szeretet Istentől van, és aki szeret, az Istentől született, és ismeri Istent; aki pedig nem szeret, az nem ismerte meg az Istent; mert Isten szeretet.” (1Jn 4,7-8)

Az ősz beköszöntével, az első fagyos éjszakákat követően, kezdetét veszi városunkban a már hagyományosnak számító „népszokás”, a levélsöprés. Az utcán, járdákon, udvarokban ilyenkor gyakran látni görnyedő emberalakokat, akik lombseprűvel, gereblyével zsákokba vagy éppen kosarakba terelgetik be a széllel kergetőző rakoncátlan faleveleket. Van is mit, mert a fagyos éjszakai didergés után szinte egyszerre dobja le sárguló levélruháját az összes környékbeli juhar, platán, akác, a gyümölcsfákkal karöltve. 

Renitens vagyok ebben is. Nem kergetem, nem szelídítem, hanem hagyom a fűben a hulló leveleket. Ázzon, fagyjon, korhadjon, tavasszal aztán a fűnyíróval apróra darálom és elszántan bízok, hogy egyszer termőtalaj is lesz a homok és a sziklák mellett. Ezzel a reménnyel vágok bele a tavaszi fűnyírás gyakori élvezetébe is. Van, akinek monoton, rutinszerű kötelessége, de nekem a tiszta élvezet magam előtt tolni a fűnyírót, beszívni a frissen vágott fű illatát, és nézni a munkám nyomát, ahogyan a kócosságból jólfésült, üde zöld gyep lesz. Az ecsenyi parókia udvarán hatalmas területen adózhattam az élvezetnek. Egy rövid pihenővel pontosan kettő óra alatt végeztem, míg minden bokrot, rózsát, csemetét gondosan kikerültem. Itt Bogláron, mindössze negyed óra, de így is egy szépen növekvő fűkupac jelzi az igyekezetemet a kerti csap mellett. Az egyetlen árnyékos helye az udvarnak, ahol a fű nyirkos marad és nem elszárad, hanem a porral együtt egyre sötétebb földdé korhad. 

Néhány napja három fehér, formás kalapra lettem figyelmes a tövében. A konyhából kerülhetett csiperke a fűbe. A nyirkos, kissé árnyékos helyen lassan növekedni kezdtek, aztán óráról órára egyre nagyobb kalapot növesztettek. Nem bírtam legyőzni a kíváncsiságom, így a legnagyobbat fölemeltem, hogy közelebbről is szemrevételezzem. Abban a pillanatban egy apró csiga kipottyant, két hangya, egy ászka, és egy rozsdabarna százlábú pedig sietősen menekülőre fogta a gomba lemezei között. Eszembe jutott a régi gombamese, ahol az eső elől talált menedéket a kalapja alatt egy hangya. Bár a hely szűkös volt, mégis mire kisütött a nap, már öten álltak a gomba alatt. A hangya mellé bújt a pillangó, az egér, a veréb és a nyúl is, ahogyan a záportól egyre nagyobb lett felettük a gomba kalapja. Róka elől védelmet, eső elől oltalmat nyertek az oda rejtőzők. 

Időnként úgy érzem, hogy pont így működik az Isten szeretetének az oltalma. Vajon hányan férnek be alá? Hányan találnak védelmet akár csak egy futó, hideg zápor alatt vagy a tartós viharban, amely szűnni sem látszik? Mekkora lehet az a szeretet, amely alá befért a bűnös, a vámszedő, a parázna, a lator, sőt még az ellenség is, akik halálra adták az Isten fiát? Milyen hatalmas az a szeretet, amely azóta is hordozza az embert egyre nagyobb bűnével, gyarlóságával együtt? 

A mi emberi szeretetünk pedig mintha napról napra kisebb lenne. Csalódunk, bizalmatlanok vagyunk, vádaskodunk, haragot tartunk. Egyre kisebbre szabjuk a szeretetünk kalapját, egyre kevesebb hellyel mások számára. Addig szabjuk, míg végül egyedül maradunk. Addig tápláljuk magunkban a keserűséget, míg senki sem marad körülöttünk. Aztán jön a félelem, csüggedés, magány, amelyből egyetlen kiút van, belépni az Isten szeretetének oltalmába. Észrevenni, hogy nem vagyunk egyedül. Mindannyiunknak helye van nála. Annak is, akit mi az esőben hagytunk. Annak is, akit mi a haragunkkal magára hagytunk. Ott állunk együtt oltalomra, menedékre várva az Isten szeretetének kalapja alatt, és megértjük, hogy kivétel nélkül mindannyian ugyanolyan kegyelemre, szeretetre éhes emberek vagyunk, akik megváltásra szorulunk, mert egyedül nincs esélyünk, magunkban elveszünk, de ha engedjük, ha merünk hozzá lépni, megtart, megment, megőriz a szeretet Istene. Ámen