default_mobilelogo

Napi falat

2021. július 28., szerda

„De mindezt egy és ugyanaz a Lélek munkálja, aki úgy osztja szét kinek-kinek ajándékát, amint akarja.” (1Kor 12,11)

Bővebben ...

Egy kép gyülekezetünkről

„Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: Uram, Uram, hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát.” (Mt 7,21)

„Szereztünk egy rossz pontot.”  Egy hosszúra nyúlt nap végén ezzel a mondattal hívott fel a gyülekezetünk iskolájának az igazgatónője. Késő délutánba nyúlóan továbbképzésen vett részt a tantestületünk és a „huszonnyolcadik” óra végén, testileg és lelkileg kifáradva nem teljesítettek az elvárásnak megfelelően egy egyszerűnek tűnő feladatnál. Összeszorult a gyomrom, lelkem, szívem, mert fenntartóként, kollégaként, lelkészként hozzám tartoznak, ismerem őket külön-külön és csapatban, és bár velem együtt ők sem tökéletesek, nem tudok elképzelni olyan helyzetet, amelyben évtizedek gyakorlatával, tapasztalatával ennyire csüggedten hívjon fel az egész tantestület nevében egy iskola vezetője. Kérdeznem sem kellett, rögtön folytatta. Az utolsó feladatnál meg kellett fogalmazniuk az erősségüket. Mi az, ami az intézményünknek és személyesen nekik az erősségük, amire építeni, jövőt tervezni lehet. Mindent felsoroltak, ami eszükbe jutott, csupán egyet nem említett egyikük sem: a hitet, a Krisztushoz tartozást, ami alapja kellene, hogy legyen az egyházi iskolában a gyermekek nevelésének. Nem mondta senki, nem is jutott eszükbe, ez pedig csak egyet jelenthet a messziről érkezőknek: a mi kis iskolánkban nincs jelentősége a hitnek.

Lelkészként, bár minden vasárnap szavaimmal hirdetem az igét a szószéken, vallom, hogy a hétköznapokban nem beszélni, hanem cselekedni kell bizonyságtevő hittel. Ha az életemben természetes a Krisztushoz tartozás, az Istenbe vetett hit, bizalom, akkor olyanná válik, mint a lélegzetvétel. Éltet, jelen van, nélküle semmi sem lennék, de nem beszélek róla, nem gondolkodok minden pillanatban arról, hogy levegőt kell vennem, hanem átjárja a bensőmet, friss lélegzettel, erővel tölti meg minden apró porcikáját a testemnek. Számomra ilyen a hit. Természetes, részemmé vált, egy vagyok vele akkor is, ha nem szólok, csak cselekszem. Akkor is, ha keresztyén közösségben nem bizonygatom, mert tudom, hogy mindannyiunknak magától értetődően jelen van a hite.

Ez éltet bennünket az iskola közösségében is. Ez az, ami erőt ad és valamilyen módon mindannyiunkat szeretetből fakadó szolgálatra mozgat. Az igazgatónk egy egyházközség világi vezetője. Van köztünk katolikus kántor, van, akit egy nyári táborban kereszteltünk egyszerű porcelánkancsóból és nem azért, mert kötelező lenne. Van, aki szinte minden vasárnap misén vagy Istentiszteleten ül a templom padjaiban, és olyan is, aki mindenben, még a rosszban is szavakkal vallja, hogy tenyerén hordja az Úristen. Emlékszem a teakonyhában kollégával való imádságos elcsendesedésre és arra, hogy értekezlet előtt közös áhítatra gyűltünk össze sokadszorra a templomban. Természetes, hogy a hitre építünk. Nem is tudnánk másra, hiszen emberi gyengeségeink ellenére egyre erősebben érezzük, hogy tenyerén hordozza munkánkat, iskolánkat az Isten.

Emlékszem, ősszel milyen fájdalmasan üresen kongott a folyosó kopogós lépteim alatt, ahogyan a tanári felé siettem. Tudtam, hogy üres lesz. Sokan betegek voltak, kollégák, gyerekek, a legtöbb osztály karanténban. Ahogyan beléptem a szokatlanul csendes szobába, egy rajzra lettem figyelmes az ajtón. A kollégák készítették néhány héttel azelőtt. Néztem a rajzot, és sorra láttam magam előtt az arcukat. Megköszöntem őket az Istennek. Kivétel nélkül mindannyiukat, akik szívvel, lélekkel tanítanak. Sosem kérnek, csupán adnak, sokszor erőn felül teszik a dolgukat és még annál is többet. Hozzám tartoznak, mert nemcsak az iskolának tanítói, tanárai, hanem az enyémek is lelkészként, fenntartóként, kollégaként. Enyém az örömük és enyém a csüggedésük is. Közösek a sikereink és a kudarcaink is. Egy egyszerű rajz, amely többet mond minden szónál, és nem véletlenül érezték fontosnak, hogy kifüggesszék a nagy ív barna csomagolópapíron a tanári szoba ajtajára: a mi hitvallásunk. Ez volt az első gondolatom. Minden rajta volt, amit tanítani, adni tudunk. Minden, ami az erősségünk: sakk, informatika, kresz, zene, nyelv, sport… jól láthatóan beépítve evangélikus egyházunk szimbólumába, a Luther rózsába, közepében a szívbe vésett kereszt. Ez a mi hitvallásunk: hitből fakadó szeretet, amely a középpont, ami nélkül minden egyéb elérhetetlen és hiábavaló. Mindent ebből kapunk, mindent ebből adunk egymásnak és a gyerekeknek. Ebben sem vagyunk mindig tökéletesek. Van, amikor elbukunk türelemben, megértésben, reményben. Van, amikor kudarcot vallunk alázatban vagy szeretetben, de a hitünket egyedül Isten ítélheti meg. Mindenki más csupán az ebből fakadó szavainkat és cselekedetünket. Bármennyi rossz pontot is szerezzünk Őelőtte az életünkben, hiszünk a kegyelemben, hogy az Istennél mindig van remény, minden ajándékba kapott nappal új lehetőség és a bizonyosság, hogy arról, amit a szívünkben, lelkünkben hordozunk, egyedül neki tartozunk számadással. Ámen