"Taníts úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk." (Zsolt 90, 12)

Egy csésze forró kávé. Vagy legyen inkább több belőle. Lassan kortyolgatva, keserűn, feketén, hosszan, egy leheletnyi tejjel kiélvezve karcos ízének különleges zamatát. Hosszú évek óta így indul minden egyes reggelem. A kávé illata valahogy elviselhetőbbé teszi a tudatot, hogy megint rohanással telik majd a napom. Sokszor úgy, hogy szinte megállni, gondolkodni, enni sincs időm, és már az ébredés pillanatában előre tudom, hogy bosszantó leszek és bosszankodni fogok, főleg, ha borús az ég, és a sötét fellegek az én derűmet is egy-kettőre beárnyékolják.
Fél óra múlva már ébresztenem kell a legkisebbet, egy óra múlva pedig már az autóban kell ülnünk útra készen, hogy egyikünk se késsen el. A reggeli kócosság első perceiben még kusza szövevénynek tűnik az egész...az álom gyűrött ráncaival az arcomon a nap 24 óráját túlságosan rövidnek sejtem ahhoz, hogy minden tervem, feladatom egytől-egyig beleférjen. Sokunk számára ismerős helyzet. Kísértetiesen ugyanúgy éljük meg a napjainkat akár sok száz kilométerre is egymástól: rohanunk, küzdünk, tervezünk, elvégzünk, elfelejtünk, kudarcot vallunk, örömmel nyugtázunk... minden egyes napon.
A reggeli kávé még lelassít egy pillanatra, az első, legforróbb korty még megállni kényszerít. Ugyanígy napközben az a tejhabos fekete egy rövid, de annál értékesebb találkozás mellett vagy egy másik csésze és egy újabb beszélgetés. Kellenek ezek a percek, a forró feketék, hogy lelassuljunk, hogy rádöbbenjünk, mennyiszer rohanunk megszokottan, rutinosan minden egyes nap már-már lélektelenül. Elhisszük vagy hitetjük magunkkal, hogy nincs időnk, rohanunk, mintha utol tudnánk érni akár csak egyet is az elmúlt idő perceiből. Kellenek a lassítók, hogy megálljunk és levegőt vegyünk. Azok a jelentéktelennek tűnő dolgok, melyeknek időt kell hagynunk: forró ital és mellette egy beszélgetés, egy jó könyv, vagy akár egy magokkal teli mandarin, de lehet, hogy egy hosszú, kígyózó sor. Minden, aminek ki kell várnunk a maga idejét. Mert az idő múlik, de sokszor nem telik. Nem töltjük meg értékkel, igazi tartalommal. Nem hagyunk időt magunkra, családra, barátságokra nincs időnk szeretni, törődni és nem hagyunk időt az Istenre sem, arra, hogy megálljunk és elgondolkodjunk azon, hogy kiben hiszünk? Van-e még helye egyáltalán a hitnek, Krisztusnak az életünkben?
Most, amikor lelassultunk, időt kaptunk az Istentől, amit lehetőségünk van tölteni. Lassítót adott az életünkbe, forrót és égetőt, hogy kénytelenek legyünk kivárni és megadni a helyzetnek a maga idejét. Megállásra kényszerített, hogy végre észrevegyük, nem gépek vagyunk, melyek monoton egyformasággal teszik a dolgukat, hanem lélekkel teli emberek, akik bár szívükben gazdagok lehetnének, mégis szegények, mert annyi érték mellett rohannak el az életben. Tanít minket az Úr. Tanít MOST úgy számlálni a lelassult napjainkat, hogy bölcsebb szívhez jussunk. Ámen.