"Minden szabad nekem, de nem minden használ. Minden szabad nekem, de ne váljak semminek a rabjává." (1Kor 6,12)

Alig néhány év telik el a születése pillanatától, és máris a dackorszak kellős közepén járunk. Elérkezik a gyermekünk életében az az időszak, amikor elkezdi feszegetni a határait. Teszteli a szülők, nevelők türelmét, és bármi legyen a szabály, csak azért is ellent mond és áthágja azokat. Valljuk be őszintén, jól csinálja. Idegtépően jól. Mintha szándékosan akarna bajba kerülni vagy csupán annyira magabiztosnak, felnőttnek érzi magát, hogy bármit megtehet, történhet bármi, őt nem érheti bántódás, mert tudja, óvatos, hiszen nagy gyerek már!
Sokszor persze előre látszik a baj, hogy a szabályok valóban korlátok, de ezek nem gátolni, hanem védeni szeretnének a bajtól, veszélytől, fájdalomtól, attól, hogy vakon sétáljon előre a veszedelembe. Vannak napok, mikor szinte semmi mást nem hall a lázadó gyermek, mint azt, hogy NE! Nem szabad, ne menj, ne ugorj, ne vedd a szádba, ne vedd a kezedbe! Végül pont úgy érzi magát, mint a kislány a tábla előtt: attól tiltják el, amit a legjobban szeret. Attól, ami a legnagyobb öröme lehetne, és ha már a fejébe vette, ellenkezik és "csakazértis" megcsinálja.
Ez az érzés mintha felnőttként is elkísérne bennünket. Egyrészt nem szeretjük, ha mások mondják meg, mit tegyünk és mit ne tegyünk. Elvégre felelősen gondolkodunk, felnőttek vagyunk, ne vegyenek minket többé gyerekszámba. Másrészt azt gondoljuk, hogy a tiltás megfoszt bennünket valami jótól, valamitől ami örömet okoz. Felnőttként is lázadunk, megkérdőjelezünk döntéseket, nemcsak emberekét de az Istenét is. Sokszor persze, pont úgy, mint gyerekként, utólag rájövünk, hogy a tiltásnak értelme volt. Nem gátolt, hanem óvott. Megvédett attól, hogy bajom essen, hogy sokat veszítsek, akár az egész életemet.
Mindenre van szabadságunk, bármit megtehetünk. Sokszor úgy tűnik, mintha következménye se lenne. Ugyan mit számít egy lépés a rossz irányba, mit számít egy korlát, amelyen könnyedén átugrunk! Akkor, abban a pillanatban talán semmit, de később lehet, hogy mindent. Aminek akkor, abban a pillanatban látszólag nincs hatása rám vagy a körülöttem élőkre, később nagyon is fontossá válhat, mert legtöbbször utólag jövünk rá, hogy a korlát nem a szabadságunktól foszt meg, hanem megvéd attól, hogy a szakadékba zuhanjunk. Megéri a pillanatért mindent elveszíteni? Egészséget, családot, akár az életet? Megéri a rosszat választani akkor, ha nem hoz mást mint fájdalmat az életembe?
Minden szabad nekem, mondja Pál apostol, de nem minden használ nekem. Minden szabad, de ne váljak semminek a rabjává. Nagyhét felé közeledve a böjti úton, adjon erőt nekünk az Úr megmaradni a korláton belül. Adja, hogy felismerjük mi az, ami a javunkra van, most, ezekben a hetekben is, amikor próbára teszi a türelmünket. Adjon lemondásra kész szívet, hogy ne elveszítsük, hanem megtartsuk az életünket nemcsak a földi utunk végéig, hanem az örökkévalóságig. Ámen